Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Társadalmi és etnikai konfliktusok a 19-20. században – Atrocitások, pogromok, tömeggyilkosságok, népirtások (Digitális Konfliktus Adatbázis) / A délvidéki bevonulás: magyar atrocitások a szerb és zsidó lakosság ellen - 1941

A délvidéki bevonulás: magyar atrocitások a szerb és zsidó lakosság ellen - 1941

A második világháború alatt, számos más (pl. a német, román, horvát, szlovák, csehszlovák stb.) kormányhoz hasonlóan a politikai, katonai elit Budapesten is felkészült az uralma alatt álló területek etnikai viszonyainak drasztikus átrendezésére. A kormány az etnikailag homogén vagy legalábbis erős magyar dominanciájú területek kialakításával a revíziók során visszahódított országrészek mindegyikén megpróbálkozott. ez a törekvés először az 1941 tavaszán elfoglalt Délvidéken öltötte a legerőszakosabb formát.

Délvidéki magyar bevonulás

1941 áprilisában a magyar honvédség részt vett Jugoszlávia megszállásában és annektálta az egykori Magyar Királysághoz tartozó délvidéki területek egy részét (Bácska, Baranyai háromszög), valamint a Muraközt és a Mura-vidéket. A Magyarország által szintén igényelt nyugat-bánáti jugoszláv területeket Németország szállta meg. A Délvidék Dunától délre eső része (a történelmi Szerémség) az újonnan megalakult kvázi független fasiszta horvát állam (Nezavisna Država Hrvatska) fennhatósága alá került. Összesen 11.475 négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarországhoz, az 1941-es magyar népszámlálás szerint 1,03 millió lakossal. Magyar adatok szerint a népességnek több mint egyharmada (38.9%, mintegy 400.000 ember) volt magyar nemzetiségű, akik relatív többségben voltak a soknemzetiségű tartomány más népcsoportjaival szemben. A második legnagyobb közösséget a szerbek alkották, de számottevő horvát, német, szlovén és rutén kisebbség is élt a térségben. A zsidó közösségek alig 15 ezer főt számláltak, zömük Újvidéken, Szabadkán és néhány kisvárosban élt.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Magyar atrocitások

A 3. magyar hadsereg és a gyorshadtest alakulatai április 11. és 14. között szállták meg a délvidéki területeket. A jugoszláv erők egyes elszigetelt esetektől eltekintve nem tanúsítottak szervezett ellenállást.[1] A jugoszláv kiürítés során szórványosan előfordultak a magyar civil lakosság elleni katonai atrocitások.[2] A felfegyverzett szerb civilek, elsősorban a telepesekből verbuválódott polgárőrségek, a Sokol hazafias ifjúsági szervezet, a csetnikek[3] és más irreguláris alakulatok tagjai helyenként a bevonuló honvédekre lőttek. A propaganda által befolyásolt, rosszul kiképzett és gerillaharcra fel nem készített magyar katonák az 1940-es erdélyi bevonuláshoz hasonlóan aránytalan erődemonstrációkkal és mészárlásokkal válaszoltak a szórványos, jórészt éjjeli támadásokra. Egyes parancsnokok beszámolói szerint a csapatokon helyenként pánik lett úrrá, és vaktában tüzeltek anélkül, hogy az ellenséget lokalizálták volna. Az ellenálló fegyveresek mellett a tűzharcoknak számos ártatlan polgári lakos áldozatául esett. A jugoszláv, illetve a szerb történetírás értelmezése szerint az atrocitásokat a magyarok provokálták, hogy igazolhassák szövetségeseik és a nemzetközi közvélemény előtt az országrészért hozott súlyos áldozatokat és a polgári lakosság elleni retorziókat.

A jugoszláv erők kivonulását követően a településeken polgárőrségeket alakítottak, amelyek általában etnikai alapon szerveződtek. Egyes helyeken, például Újvidéken, szerbek, magyarok és németek is helyet kaptak a testületekben.[4] A rövid interregnum időszakában a polgárőrségek helyenként túlkapásokat követtek el: letartóztattak, telepeseket és a jugoszláv hatalom gyűlölt képviselőit bántalmazták.

A megszállt területet szükségszerű (azaz ideiglenes), majd 1941. április 17 után (a Muraköz kivételével) rendszeres katonai közigazgatás alá helyezték, Novákovits Béla altábornagy parancsnoksága alatt. Werth Henrik vezérkari főnök a támadás napán kiadott hadparancsa előírta, hogy a „szerbeket erélyesebb kézzel kell kezelni, mint annak idején a románokat”.[5] A katonai vezetés erőteljes szerb ellenállással számolt és a propaganda is felnagyította a civil ellenállás tényleges mértékét. A honvédségi falragaszok szigorú büntetésekkel fenyegették az ellenálló polgári lakosságot és elrendelték a fegyverek beszolgáltatását. A begyűjtések és razziák során atrocitások történtek: sok szerb lakost letartóztattak, bántalmaztak.[6]

Vissza a tartalomjegyzékhez

A szerb és zsidó áldozatok száma

A bevonulást kísérő fegyveres összecsapások, statáriális kivégzések és más katonai akciók során Sajti Enikő kutatásai szerint összesen 1435 polgári lakos, többségében szerb vesztette életét.[7] Egy szerb feldolgozás hasonló nagyságrendű, 1600 fős áldozati létszámot közöl.[8] A háború alatt és után készült szerb kimutatások ennél jóval magasabb létszámokat feltételeztek. Egy 1943. június 11-én Isztambulból a londoni jugoszláv emigráns kormánynak küldött jelentés a szerb ortodox egyház összesítésére hivatkozva több mint hétezer, egy aláírás nélküli 1942-re datált („A szerbek helyzete Dél-Magyarországon” című) dokumentum kilencezer áldozatról szól.[9] Aleksandar Veljić állítása szerint 1941 áprilisában a Bácskában 8350 lakost öltek meg a megszálló alakulatok.[10] Ez utóbbi becslések azonban túlzottnak tűnnek. A mintegy másfélezres veszteséggel kalkuláló történészi adatokat támasztja alá az a tény is, hogy a jugoszláv hatóságok egy háború utáni kivizsgálás során 1015 áldozatot azonosítottak név szerint.[11]

Vissza a tartalomjegyzékhez

Deportálások, kitelepítések

Az új magyar adminisztráció főleg az első világháború után betelepült szerbeket (ún dobrovoljácokat), a zsidókat és kommunistákat tekintette veszélyesnek. A harmadik magyar hadsereg parancsnoksága 1941. április 14-én elrendelte a megszállt terület „átfésülését”. Kezdetét vette a „megbízhatatlan” elemek kiutasítása. A harmadik hadsereg parancsnoksága Egy április 21-i parancs alapján megkezdődött az internálótáborok előkészítése és a „közrendre, közbiztonságra veszélyes egyének és az 1918. október 31. óta bevándorolt szerbek, zsidók” elűzése. Az április 18-24 között zajló tisztogató akció során több mint tízezer „megbízhatatlan” lakost gyűjtöttek be és hurcoltak a Délvidéken létesített ideiglenes, vagy anyaországi (például a sárvári) internálótáborokba. Ezrek menekültek el a térségből. A kitoloncolásoknál a helyi lakosokból alakult bizottságok véleményére támaszkodtak, akik ítéletet mondtak a lakosok jugoszláv időkben tanúsított magatartásáról. Az újvidéki katonai parancsnok április 25-én falragaszokon utasította az 1918. október 31-e után bevándorolt összes szerbet, bosnyákot, montenegróit, zsidót és cigányt, hogy három napon belül hagyják el a várost. A parancsnok felettes hatóságai hamar leállították az akciót, mivel a Szerbiát megszálló németekkel még nem egyeztek meg a kiutasítottak átvételéről. Ennek ellenére megindultak a tömeges elűzések.

Zágráb hevesen tiltakozott a beleegyezését nélkülöző akció ellen. (Ugyanakkor mintegy 120 ezer szerbet űzött át a Wehrmacht által megszállt vidékekre.) A német hatóságok sem nézték jó szemmel a területükre bezúduló tömegeket: május 15-én kemény hangú levélben követelték a kiszállítások leállítását és a „fegyverbarátság” felmondásával fenyegetőztek. A horvát és német nyomásnak köszönhetően a nagyszabású deportálások május közepén megakadtak. Ezután a magyar diplomácia megpróbálta elérni, hogy a németek és a horvátok vegyék át a már internálótáborba zárt, de a határon még át nem zavart 12 ezer embert. Bár ezek az erőfeszítések sikertelenek voltak, ha alkalom adódott, a magyar hadsereg a továbbiakban is megpróbálkozott kisebb csoportok átdobásával. A magyar vezetés valós szándékait a 2. német hadseregtest magyar összekötője, Baitz Oszkár ezredes tárta fel, amikor május 2-án közölte a szerbiai katonai parancsnokkal, hogy kormánya 150 ezer, 1918 után betelepült szerbet akar elűzni. Mivel a visszacsatolt Délvidéken ekkor mintegy 160 ezer szerb élt (és csak egy kis hányaduk érkezett az első világháború után), ez lényegében a teljes szerb lakosság kitelepítésének programját jelentette.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Adatok, következmények

Jugoszláv adatok szerint ezzel párhuzamosan a magyar hatóságok közel 25.000 délszláv lakost deportáltak a németek által megszállt szerb területre. Sőt, további kitoloncolásokat is terveztek, de ezek végrehajtását a németek erélyes tiltakozása megakadályozta.[12] Az elűzöttek javait elkobozták. Aleksandar Veljić szerb történész összesítése szerint az 1941 áprilisi megszállás idején a magyar szervek több mint tízezer civilt fosztottak ki. Az elrabolt javak értéke 539.251.271 háború előtti dinárnak felelt meg.[13]Az elűzött szerbek helyére 1941. május-júniusában „nemzethűség szempontjából megbízható” székely telepeseket hoztak Romániából. A délszláv telepesektől erőszakkal elvett földeken és telkeken több mint 13 ezer embert, elsősorban a Bukarest beleegyezésével távozó bukovinai székelyeket telepítettek le.[14] De később a térségbe hoztak még 2500 csángót Moldovából, és további 1500 magyart Boszniából. Három évvel később, a délvidéki magyar uralom összeomlásakor azonban ismét útra keltek. Először Észak- és Nyugat-Dunántúlra menekültek az előrenyomuló szerbek elől, később a magyar kormány által elűzött svábok falvaiba kerültek Tolna és Baranya megyében. 1944-ben a Tito vezette kommunista partizánsereg bevonulásával megkezdődött a bosszú.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kapcsolódó bibliográfia

Ádám István-Csorba Béla-Matuska Márton-Ternovácz István: A temerini razzia. Temerin, VMDP Történelmi Bizottsága, 2001. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=420

Dimitrije Boarov, Politička istorija Vojvodine, Novi Sad, 2001.

Buzási János: Az újvidéki „razzia”. Budapest, Kossuth, 1963.

Milan Cobanski - Zvonimir Golubović – Zivan Kumanov: Novi Sad u ratu i revoluciji 1941-45. Novi Sad, Institut za Izuc vanje Istorije Voivodine, 1976.

Csicsery-Rónay István: Szombathelyi Ferenc. Budapest, Occidental Press-Századvég Kiadó, 2002.

Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc a népbíróság előtt. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum-Line Design, 2007.

Dombrády Lóránt – Tóth Sándor: A Magyar Királyi Honvédség 1919–1945. Budapest, 1987.

Domonkos László: Magyarok a Délvidéken. Budapest, 1992.

Galánta Gergely: Adalékok a délvidéki háborús bűnösök Jugoszláviába irányuló kiadatási eljárásaihoz. In: Limes, 2009/3. sz. 177–202.

Zvonimir Golubović, Racija u Južnoj Bačkoj 1942. godine, Novi Sad, 1992.

Zvonimir Golubović, Racija 1942, Enciklopedija Novog Sada, knjiga 23, Novi Sad, 2004.

Zvonimir Golubović-Zivan Kumanov: Novi Sad u ratu i revoluciji, II. Újvidék 1981.

Gulyás László: Hány magyar áldozata volt a délvidéki vérengzésnek? In: Rubicon, 2009/5, 39.

Petar Kačavenda: Nemci u Jugoslaviji 1918-1945. Beograd, 1991.; Zarko S. Jovanović: Nova vlast u Srbiji. 1941-1945. Beograd, 1993.

Kasaš, Aleksandar: Madjari u Vojvodini 1941-1946. Novi Sad, Filozofski fakultet u Novom Sadu, Odsek za istoriju, 1996. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=433

Klamár Balázs: Impériumváltások Magyarkanizsán (Ókanizsán) 1918-1944. In: Bácsország, 2005. 2. sz., 4-17. o.

Zdenko Levntal, szerk.: Zločini fašističih okupatora i njihovih pomagaća protiv Jevreja u Jugolsaviji. Beograd, Izdanje Saveza Jevrejskij Opstina Jugoslavije, 1952.

Slobodan Maričić: Susedi, dzelati, zrtve. Folksdojöeri u Jugoslaviji. Beograd, 1995.

Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum, Novi Sad 1991. http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=419

Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája. Újvidék-Zenta, Forum Könyvkiadó-Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008.

Rado Mirko-Joszifo Major: Istorija Novosadkih Jevreja. Tel-Aviv, 1972.

Nagy Tibor: Topolyai hideg napok. 160-164.

Pál 2010

Pál Tibor: Az igazság útján. Az 1941-től 1948-ig tartó időszakban történt események valósághű feltárására alakult tartományi tényfeltáró bizottság munkájáról In: Biernacki Karol-Fodor István, szerk.: Impériumváltás a Vajdaságban (1944). Szeged-Zenta, Csongrád Megyei Levéltár-Zentai Történelmi Levéltár, 2010. 89-96. o.

Pejin, Jovan: Srbi i Mađari: velikomađarski san genocid i "genocid". Kikinda, Komuna, 1996.

Pejin, Jovan, Velikomađarski kapric. Zrenjanin, 2007.

Pejin Attila: A zentai zsidóság története. Zenta, Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2003.

Petrović, Rastisalv V.: Zareva protiv Srba, Beograd, 1990.

Pintér 2004

Pintér József: Véres tobzódás Szenttamáson. In Csorba-Matuska-Ribár 2004, 95-106. o.

Pokrajinska Komisija za Utvrdjivanje Zlocina Okupatora i Njihovih Pomagaca u Vojvodini, szerk.: Saopštenja zločinima okupatora i njihovih pomagača u Vojvodini. 1941–1944. Novi Sad, 1946. Vols 2.

Peter Rokai - Zoltan Đere - Tibor Pal - Aleksandar Kasaš, Istorija Mađara, Beograd, 2002

Romano, Jasa: Jevreji Jugoslavije 1941-1945. Zrtve Genocida I Ucesnici Narodnosloodilckog Rata, Belgrade: Federation of Jewish Communities of

Yugoslavia, 1980. http://www.jasenovac.org/images/jews_of_yugoslavia_1941_1945.pdf

Romsics Ignác: Magyar sorsfordulók 1920-1989. Budapest, Osiris, 2012.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Bp., Osiris Kiadó, 1999)

A. Sajti Enikő: Katonai közigazgatás és nemzetiségpolitika a Délvidéken. Budapest,1982.

A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségi politika a Bácskában, 1941. Budapest,1984.

A. Sajti Enikő: Délvidék, 1941-1944. Budapest, Kossuth, 1987.

A.Sajti Enikő: Megtorlás vagy konszolidáció? Délvidék 1941-1944. In: The Holocaust in Hungary: fifty years later. [ed. by Randolph L. Braham a. Attila Pók.] New York, Rosenthal Inst. for Holocaust Studies, 1997. 379-388.

A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947, Napvilág Kiadó, 2004.

A. Sajti Enikő: Bűntudat és győztes fölény: Magyarország, Jugoszlávia és a délvidéki magyarok.Szeged, SZTE Törttud. Doktori Isk., 2010.

A Sajti Enikő-Markó György: Ismeretlen dokumentum az 1942 januári délvidéki razzia résztvevőinek peréről. Hadtörténelmi Közlemények, 1985. 2. sz.

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp., 2005

Urbán János: Parázsföld. Újvidék, 1988

Aleksandar Veljić, Racija - Zaboravljen genocid, Beograd, 2007.

Aleksandar Veljić, Istina o Novosadskoj raciji, Sremska Kamenica, 2010.

Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009.

Végső István: Bács-Bodrog megye. In: Randolph L. Braham-Tibori Szabó Zoltán, szerk.: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 1. kötet. Budapest, Park, 2007.

Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009. 18-20 o.

Vékás János :Magyarok a Vajdaságban. 1944–1954. Kronológia.Zenta, 2011.

Zerjavic, Vladimir: Population Losses in Yugoslavia 1941-1945, Dom i Svijet, Zagreb, 1997.

Zločin okupatora u Vojvodini, Knjiga I. Bačka i Baranja. Predsedništvo Narodne Skupštine Autonomne Pokrajine Vojvodine, Novi Sad, 1946.

Internetes publikációk, emlékoldalak

Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozata http://www.magyarszerbmult.hu/

Lábjegyzetek

[1] Kisebb összecsapások történtek az Újvidék közeli Petrőcnél, ahol 65, és Temerin közelében Bácsszőregnél, ahol hat magyar katona esett el. Sajti 2004, 157. o, Ádám et al. 2001, 21-23. o. A honvédség összesen 126 halottat és tíz eltűntet veszített. Sajti 2004, 172. o.

[2] Vaskapu (Rimski Šančevi) közelében két magyar földművest öltek meg a kivonuló jugoszláv erők. Ádám et al. 2001, 24.

[3] 19. századi előzményekkel az 1920-as években alakult szerb nacionalista, királypárti félkatonai szervezetek (Udruženje Četnika) gyűjtőneve.

[4] Ádám et al. 2001.

[5] Sajti 2004, 161-164. o.

[6] Ádám et al. 2001., 26.o.

[7] Sajti 2004, 172. o.

[8] Ebből 350 szőregi, 117 szenttamási, 49 kúlai, 40 csurogi, 484 zentai, 112 magyarkanizsai, 129 bácstopolyai, 182 pacséri, 21 hajdújárási és 116 zombori lakos volt. Vojvodina u narodnooslobodilačkom ratu i socialističkoj revoluciji 1941-45, 47.o.

[9] Az isztambuli jelentésben 300 zombori, 123 kúlai, 480 szenttamási, mintegy 1500 újvidéki és 5000 szabadkai és környékbeli áldozatot említenek. Petrović, Rastisalv V.: Zareva protiv Srba, Beograd, 1990.

[10] Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009. 18-20 o.

[11] Saopstenja o zločinima okupatora i njihovih pomagaća u Vojvodini 1941-1944. Novi Sad, 1946.

[12] Sajti 2004, 173-177. és 188-198. o.

[13] Aleksandar Veljić, Mikloš Horti - Nekažnjeni zločinac, Beograd, 2009. 20-21 o.

[14] Sajti 2004, 199-219. o.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.