Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Társadalmi és etnikai konfliktusok a 19-20. században – Atrocitások, pogromok, tömeggyilkosságok, népirtások (Digitális Konfliktus Adatbázis) / Tömeggyilkosságok a vidéki Magyarországon és a nyugati határszélen - 1944. október - 1945. március

Tömeggyilkosságok a vidéki Magyarországon és a nyugati határszélen - 1944. október - 1945. március

A magyar holokauszt-áldozatok döntő többségét nem Magyarországon gyilkolták meg. Az 1944-es német megszállásig elpusztult mintegy 40-55 ezer ember közül mindössze 700 (2,8 – 1,2 százalék) halt meg magyar földön a honvédség és a csendőrség újvidéki razziájában (1942. január). Az 1944-es 450.000 áldozatból „csupán” körülbelül 20-30.000 (4,5-6,6 százalék) zsidót öltek meg az országban vagy a határ közvetlen közelében. Ebben az évben a gyilkos erőszaknak két nagy hazai hulláma volt. Az első a tavaszi-nyári gettósítás és deportálás idején következett be. A gettókban, gyűjtőtáborokban, vasútállomásokon és vagonokban százakat vertek vagy lőttek agyon, kínoztak halálra a magyar csendőrök és rendőrök, illetve kisebb részben a német biztonsági erők emberei. Ha ehhez hozzávesszük az öngyilkosságba kergetett zsidókat is, akkor a szám akár ezres nagyságrendű is lehet. A második nagy hullám az 1944. októberi nyilas hatalomátvétel után érkezett. A nyilas fegyveres csoportok, csendőrök, honvédek és a különböző német szervezetek (SS, SA, Organisation Todt, Volkssturm, stb.), illetve a polgári lakosság által meggyilkoltak száma ekkor már tízezrekben mérhető.

Puccs és tömeggyilkosság

1944. október 15-16-án a német megszállók lemondtatták a terhessé vált náci szövetségből kiutat kereső Horthy Miklós kormányzót és a Nyilaskeresztes Párt vezérét, Szálasi Ferencet állították az ország élére. Az évek óta vágyott hatalom mellé Szálasi mindjárt a számlát is kézhez kapta: új urai a magyar fegyveres erők és gazdasági potenciál minden addiginál szorosabb kontrollját és az országban megmaradt zsidókat követelték. Újra Budapestre érkezett Adolf Eichmann SS-alezredes, a zsidótlanítási program német irányítója és megegyezett a kormánnyal 50 ezer zsidó kényszermunkás azonnali átengedéséről. Eichmann tervei szerint ez csak ez első csoport lett volna, amelyet egy újabb ötvenezres kontingensnek kellett követnie.

A nyilas hatalomátvétel napján elszabadult a terror a fővárosban: néhány nap alatt több száz embert öltek meg különböző nyilas csoportok. Az október 15-e körüli napokban vidéken is több atrocitásra sor került. Ezek vagy a német-magyar csapatok visszavonulása közben vagy a nyilas hatalomátvétel hatására robbantak ki. Október 9-én több tucat munkaszolgálatos megszökött a Debrecen környékén hátráló magyar csapatoktól. Közülük 71-et elfogtak és október 13-án magyar csendőrök a debrecen-apafai lőtéren kivégeztek. Október 11-én a kiskunhalasi pályaudvaron a kiürített Délvidékről északra tartó SS-egységek, magyar civilek és MÁV-alkalmazottak csaknem 194 zsidó munkaszolgálatost mészároltak le. Október 16-án az SS a Fejér megyei Pusztavámon is kivégzett egy teljes századot: itt 216 zsidót gyilkoltak le a helyi lakosság –főleg passzív - közreműködésével. A zsidók „bűne” az volt, hogy az előző nap kitörő örömmel fogadták a háború végéről szóló, később hamisnak bizonyuló híreket. Október 15-én az SS 15 munkaszolgálatost gyilkolt meg Törökbálinton. 24-én a miskolci ún. Gadó tanyán a Gestapo kivégzett 40-65 zsidó mesterembert, akik addig az SS szükségleteit ellátó műhelyekben robotoltak. Novemberben a visszavonuló nyilas és SS különítmények munkaszolgálatosokat gyilkoltak meg a város környékén (például Arnóton) és a Bükkben. Csak az ún. Létrástetőn 100-120 embert öltek meg.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A halálmenetek

Az Eichmann által tető alá hozott német-magyar megállapodásnak megfelelően október 20-án hajnalban a nyilas karhatalom megkezdte a munkaképes zsidók összegyűjtését a fővárosban. Másnap a kormány elrendelte, hogy a 16–60 éves zsidó férfiak és 16–40 éves zsidó nők vonuljanak honvédelmi szolgálatra. Néhány nap alatt 25 ezer férfit és 10 ezer nőt vittek el, akiket kezdetben Budapest környékén, erődítéseken dolgoztattak. A nyilasok nem nagyon tartották magukat saját szabályaikhoz: a sáncásók között szép számmal voltak öregemberek, kiskamaszok, munkára képtelen betegek és terhes asszonyok. November első napjaiban az előretörő szovjet csapatok elől a magyar és német egységek a fővárosba húzódtak. A visszavonulás káoszában tömegével lőtték agyon a zsidó foglyokat. A Kispesten átvezető út szélén tucatjával hevertek a holttestek. November 3-án hajnalban Pestszentimrén 60 menetképtelen embert lőttek gránát-tölcsérekbe.

November 6-án végül megindultak a deportálások. Ellentétben a nyári transzportokkal, a cél ekkor már nem Auschwitz volt. A zsidókat a Birodalom keleti határán felállítandó erődrendszer, az ún. Südostwall építésére akarták befogni. A vagonhiány miatt többségüket gyalog hajtották az átvevő pontokig, de november végén és december elején több ezer munkaszolgálatost vasúton, nagy erőfeszítésekkel előteremtett szerelvényeken deportáltak. November végén Szálasi – külpolitikai okokból – leállította a kiszállításokat, amelyek azonban egészen december közepéig folytatódtak. A nyilasok összesen több mint 50 ezer (fővárosi és munkaszolgálatos) zsidót adtak át a németeknek. A deportáltak nagy többségét a nyugati határszélen folyó erődítési munkálatokon dolgoztatták, de több ezer embert közvetlenül a Birodalom koncentrációs táboraiba hurcoltak.

A gyalogos deportálásokat nem véletlenül nevezték halálmeneteknek. A fővárosból elhurcolt sáncásók a Budapest-Győr-Hegyeshalom útvonalon, a munkaszolgálatosok pedig ettől a vonaltól északra és délre vonszolták magukat nyugat felé. A deportáltak minimális ellátás mellett napi 25-30 kilométert gyalogoltak. Éjszakai szállásaik általában emberi tartózkodásra alig alkalmas helyeken voltak, uszályok belsejében, állatvásárterek és sportpályák sarában. A betegeket, járóképteleneket az őrök kíméletlenül agyonlőtték. A zsidók „nem bírták a járást és egymás-után dobták el a holmijukat. Hullák is feküdtek már az út mellett” – idézete fel deportálását Spira Éva. Az ötven én feletti feletti Blasberg Ignác így emlékezett a nyugati gyalogmenetre: „Útközben vertek a nyilasok, többször [...] kifosztottak és sokat agyon is lőttek. A bécsi országúton végig feküdtek a zsidó női és férfi holttestek.” A svéd követség két munkatársa hasonlóan drámai képet festett a helyzetről. „Hegyeshalomnál a deportáltakat az elképzelhető legrosszabb állapotban találtuk. A végtelenül kimerítő gyalogmenet, a táplálék majdnem teljes hiánya, […] a tény, hogy rendszerint teljesen ki voltak szolgáltatva a brutálisan viselkedő kísérőknek, akik gyakorlatilag azt tehették velük, amit akartak – az arcukba köpéstől kezdve a pofozáson és verésen át az agyonlövésig - , rajtahagyta e borzalmak nyomait a szerencsétlen áldozatokon.”

Vissza a tartalomjegyzékhez

Rabszolgamunka a Délkeleti Falon

A német hadvezetés már 1944 nyarán grandiózus terveket szőtt egy Bécstől Zágrábig húzódó erődrendszerről, amely felfogta volna az ekkor már megjósolható, Németország felé irányuló szovjet csapást. Ősszel már sokkal kisebb léptékben kezdték létrehozni az ún. Délkeleti Falat. A Pozsonytól délre tartó, Magyarországon is áthaladó erődvonal építésére kezdetben főleg a helyi lakosságot rendelték ki. A demoralizált, a háború gyors befejezésében reménykedő magyar és osztrák civilek azonban tömegesen bújtak ki a munkakötelezettség alól. Ezután keleti kényszermunkások, hadifoglyok és a nyilas kormányzat által átadott zsidók tízezreit dolgoztatták gyilkos körülmények az erődrendszeren, amely katonai szempontból teljesen értelmetlen volt: 1945. április elején a szovjet csapatok néhány nap alatt átrohantak a védvonalon.

A Fal két nagyobb szakaszra oszlott. Pozsonytól a Kőszegi-hegységben található Írottkőig húzódott az ún. Niederdonau erődvonal. Itt körülbelül 35.000 zsidó robotolt magyar és német felügyelet alatt 1944 novembere és 1945 márciusa között. Közülük 10.500-11.500 ember pusztult el az éhezés, a fagy, a betegségek, valamint az őrség és a helyiek brutalitása következtében. Különösen gyilkosak voltak a Fertő-tó körüli és a soproni kiszögellésben lévő kényszermunka-helyszínek: Harkán mintegy 650, Kópházán 620, Ágfalván 820, Nagycenken 1180, Hidegségen több mint 1500, Fertőrákoson 400, Sopronbánfalván 530 zsidó halt meg. A Niederdonau falszakaszon végzett rabszolgamunka másik központja Kőszeg volt. Itt fél év alatt 2500 ember pusztult el. Az Írottkőtől dél felé nyúlt volna el a Steiermarkt Nordnak nevezett erődvonal. Az itteni kényszermunkáról sokkal kevesebb adat áll rendelkezésre. Valószínűsíthető, hogy az itt bevetett 10-12.000 zsidóból mintegy ezren haltak meg.

1945 márciusának utolsó napjaiban a szovjet csapatok előrenyomulása miatt a fal teljes hosszában kiürítették a kényszermunkatáborokat. A visszavonulást megelőző utolsó órákban az őrség gyakran kivégezte a járóképtelen, beteg zsidókat. Pozsonyligetfalunál több mint 100, Balfon 185, Nagycenken 250 embert gyilkoltak meg ekkor. A fél éves rabszolgamunka túlélőit németországi koncentrációs táborokba (elsősorban Mauthausenbe és altáboraiba) deportálták.

Az utolsó hónapokban nem csak a határszélen, hanem a német és magyar csapatok által ellenőrzött Nyugat-Magyarország egyéb területein is sok zsidót gyilkoltak meg. Az áldozatok általában munkaszolgálatosok vagy a halálmenetek során Budapestről elhurcolt emberek voltak. December végén Csopakon, Balatonarácson és Tapolca mellett végeztek ki a szökött munkaszolgálatosokat. 1945. január elején a nyilasok tucatjával gyilkolták a zsidókat Komáromban. 24-én a városi hídról lőtték az embereket a Dunába. A vérengzést a németek állították le, akiket elsősorban az zavart, hogy a kivégzés gátolja a közlekedést a kulcsfontosságú hídon. Ezért a nyilasok az északi hídfőnél folytatták a mészárlást. Győrben több száz zsidót öltek meg a nyilas különítmények és biztonsági szervek. Katonaszökevényeket és menekülő zsidókat keresve február 2-án átfogó razziát indítottak Nyugat-Magyarországon: 7681 személy fogtak el, 150-et a helyszínen kivégeztek.

1944 októbere és 1945 márciusa között Magyarországon vagy a határ közvetlen közelében mintegy 20-30 ezer magyar zsidót gyilkoltak meg a magyar és német hatóságok emberei.

Források: Magyar Zsidó Levéltár, DEGOB-jegyzőkönyvek: 1308, 730; Szita 1989, 59-210. o.; Szita 2002, 20. o.; Karsai E. 1962, 643-644. o., Braham 1963, 506-507, 519. o.; Braham 1997, 919-924. o.; Lévai 1948a, 317-319. o.; H. Elek 1992; Kovács T. 2007, 628. o.; Csíki 2007, 344., 359. o.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bibliográfia

Bokor 1985

Bokor Péter: Zsákutca. A Századunk sorozat interjúi. Budapest, RTV-Minerva, 1985.

Braham 1963

Randolph L. Braham (ed.): The Destruction of Hungarian Jewry. A Documentary Account. Vols. 1–2. New York, 1963, World Federation of Hungarian Jews.

Braham 1997

Randolph L. Braham: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1–2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi.

Csapody 2011

Csapody Tamás: Bori munkaszolgálatosok. Fejezetek a bori munkaszolgálat történetéből. Budapest, 2011, Vince.

Csíki 2007

Csíki Tamás: Borsod vármegye. In Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, 2007, Park. 342-365. o.

Feith 2004

Interjú Földi Pálné, Feith Máriával. 2004-2005. CENTROPA http://hu.centropa.org/index.php?nID=30&x=PXVuZGVmaW5lZDsgc2VhcmNoVHlwZT1CaW9EZXRhaWw7IHNlYXJjaFZhbHVlPTk0OyBzZWFyY2hTa2lwPTA7IG9yaVNUPW5hbWU7IG9yaVNWPUJhY2s=

Gáspár 1996

Gáspár Ferenc: A kiskunhalasi tragédia. Századok, 1996/6. 1472-1504. o.

H. Elek 1992

H. Elek Mária: Állásépítés – halálmars – Lichtenwörth. Soproni Szemle. 1992/1. 27-44. o.

Karsai 1962

Karsai Elek (szerk.): Fegyvertelen álltak az aknamezőkön. Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. 1–2 köt. Budapest, 1962, Magyar Izraeliták Országos Képviselete.

Kovács T. 2007

Kovács Tamás: Komárom vármegye. In Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, 2007, Park. 617-634. o.

Kovács Z. – Számvéber 2001

Kovács Zoltán András – Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon. Budapest, Business Week - Hadtörténelmi Levéltár, 2001.

Lappin-Eppel 2010

Eleonore Lappin-Eppel: Ungarisch-Jüdische Zwangsarbeiter und Zwangsarbeiterinnen in Österreich 1944/45: Arbeitseinsatz- Todesmärsche- Folgen. Münster, 2010, Lit Verlag.

Lebovits 2007

Lebovits Imre: Zsidótörvények – zsidómentők. Budapest, 2007, Ex Libris.

Lévai 1946a

Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről. Budapest, 1946, Officina.

Lévai 1948a

Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948, Magyar Téka.

Lichtfield 2007

The killer countess: The dark past of Baron Heinrich Thyssen’s daughter. 2007.10.27.

http://www.independent.co.uk/news/people/profiles/the-killer-countess-the-dark-past-of-baron-heinrich-thyssens-daughter-395976.html

Orbánné 2007

Orbánné Szegő Ágnes: Heves vármegye. . In Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, 2007, Park. 536-563. o.

Polgár 2008

„A vádakkal ellentétben” – interjú Polgár Péter Antal helytörténésszel. Fejér Megyei Hírlap, 2008.03.08. http://fmh.hu/hetvege/20080308_a_vadakkal_ellentetben?s=rel

Szászi 2009

Szászi Júlia: Rohonc szégyene. 168 óra online. 2009. február 17.

http://www.168ora.hu/globusz/rohonc-szegyene-31063.html

Szele 2004

Szele Anna – Szele György: Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943-1944.

Szita 1989

Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944–1945. Budapest, 1989, Kossuth.

Szita 1991

Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Magyar deportáltak az annektált Ausztriában 1944-1945. Budapest, 1991, Metalon Manager Iroda Kft.

Szita 2002

Szita Szabolcs: A komáromi deportálás 1944 őszén. Budapest, 2002, Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány.

Szita 2007a

Szita Szabolcs: Fejér vármegye. In Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, 2007, Park. 438-455. o.

Szita 2007b

Szita Szabolcs: Győr-Moson és Pozsony vármegye. In Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, 2007, Park. 470-492. o.

Szita 2012

Szita Szabolcs: Rohonci emlékhely – kutatás a magyar zsidó munkaszolgálatos áldozatok sírja után. Sajtóanyag.

http://www.hdke.hu/files/csatolmanyok/Rohonci_emlekhely_hatteranyag.pdf

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.