Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Társadalmi és etnikai konfliktusok a 19-20. században – Atrocitások, pogromok, tömeggyilkosságok, népirtások (Digitális Konfliktus Adatbázis) / Nyilas terror Budapesten 1944-1945

Nyilas terror Budapesten 1944-1945

Október 15.

„1944. október 15-e verőfényes, ragyogó vasárnap. Lihegve ront be valaki: Magyarország letette a fegyvert. Nem tudom leírni, mit éreztem. Kirohantunk a gangra, zeng az egész ház, néhányan összeölelkeznek és futnak a kapuhoz levenni a csillagot. De a boldogság mindössze fél órát tartott. Valami megnevezhetetlen bizonytalanság uszkál a levegőben. Indulókat játszik a rádió. Nem lehet kibírni. Este megtudjuk, hogy Szálasi lett a kormányfő. Bevégeztetett.” Löbl Hilda 1946-os sorai hűen tükrözik az eufória és elkeseredettség közti széles érzelmi skálát, amelyet a legtöbb budapesti zsidó 1944. október 15-én, a nyilas hatalomátvétel napján megtapasztalt. „Ez az októberi nap szörnyűbb volt, mint március 19-e” – írta naplójába Fenyő Miksa.

A fordulat különösen elkeserítő lehetett, hiszen a megelőző hetekben már oszlani látszottak a viharfellegek a fővárosi zsidók feje fölül. Miután a magyar hatóságok 1944 júniusában úgynevezett sárga csillagos házakba zsúfolták őket, deportálásuk kétszer is küszöbön állt: július legelején és augusztus végén. Az utolsó pillanatban azonban mindig történt valami. Először Horthy Miklós kormányzó állította le a kiszállításokat miután hónapokig tétlenül nézte, hogy saját hatóságai német segítséggel a teljes vidéki zsidóságot (mintegy 440.000 embert) Auschwitzba és más táborokba hurcolják. Hét hét múlva, augusztus végén pedig az változtatta meg radikálisan a politikai és katonai helyzetet, hogy Románia szakított Berlinnel és átállt a szövetségesek oldalára. A németek ettől fogva nem erőltették a maradék magyar zsidóság deportálását, a fővárosiak elhurcolása tehát lekerült a napirendről. Horthy menesztette a zsidótlanítást levezénylő, Sztójay Döme vezette kollaboráns kormányt és új, mérsékeltebb kabinetet hozott létre.

Szeptember elejétől a helyzet érezhetően enyhült. A városkörnyéki internálótáborok egy részét feloszlatták, a börtönök kapuit megnyitották, sok budapesti zsidó visszatérhetett családjához. Különleges gesztusként az őszi nagy zsidó ünnepek alkalmával feloldották a kijárási korlátozásokat, hogy a hívek eljuthassanak templomaikba. Még a harsogó sikerpropaganda sem tudta elleplezni, hogy a szövetséges csapatok minden fronton előrenyomulnak. A németek veresége, ezzel a maradék zsidóság megmenekülése küszöbön állt.

Horthy és köre ezalatt felvette a kapcsolatot a szövetségesekkel és megkezdte a német szövetség felmondásának előkészítését. A „kiugrási iroda” rosszul működött, a náci hírszerzés viszont jól: Berlin a kormányzó minden lépéséről tudott. Horthy október 15-én bejelentette, hogy fegyverszünetet kíván kötni az ellenséggel, de ekkor már csak órák voltak hátra negyedszázados uralmából. A németek erőszakkal lemondtatták az ország éléről és helyére Szálasi Ferencet, a szélsőjobboldali Nyilaskeresztes Párt vezérét ültetették. Budapest utcáin elszabadult a pokol.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Az első erőszakhullám

A sebtében felfegyverzett nyilas milíciák rögtön nekiestek a zsidóknak – gyakran német segédlettel. A Csengeri utca 64-be például SS-katonák és magyar fegyveresek hatoltak be. Egy magát halottnak tettető, így a mészárlást túlélő férfi vallomása szerint „a lakásokban teljesen ötletszerűen gyerekeket, nőket, férfiakat, számszerint 21 személyt agyonlőttek”. A Népszínház utca és a Teleki tér környékén is sok embert megöltek. A nyilas hatalomátvétel és az elharapózó erőszak hatására megszaporodtak az öngyilkosságok is. Raoul Wallenberg svéd diplomata október 22-i jelentése szerint az első napokban 100-200 embert öltek meg. Fenyő Miksa október 19-i naplóbejegyzése sok száz áldozatról tudott. Edmund Veesenmayer német követ egy nappal előbb a következőt táviratozta Berlinbe: „a budapesti zsidók ellen egyéni kilengések és gyilkosságok is napirenden vannak, amit az új kormány megszűntetni szándékozik”. A követ információi jók voltak, a hatalmát konszolidálni igyekvő rezsim néhány nap után megfékezte a fegyveres csoportokat. „Senki önkényes vagy önhatalmú bírája a zsidóságnak ne legyen, mert e kérdés megoldása az államhatalom feladata.” – állt Vajna Gábor belügyminiszter felhívásában. „És ezt a kérdést – nyugodt lehet mindenki – meg fogjuk oldani”.

A magabiztos szavak ellenére a nyilasok zsidópolitikája meglehetősen inkoherens volt. Szálasi kezdetben ellenezte a deportálások újraindítását, végül Vajna megegyezett a németekkel 50 ezer zsidó átadásában. Bár a belügyminiszter kemény hangon kijelentette, hogy „nem ismerek el semmiféle menlevelet vagy ideiglenes útlevelet”, a semleges követségek gyorsan meggyőzték, hogy vegye figyelembe a diplomáciai védettség intézményét, amelyet több tízezer zsidóra kiterjesztettek. Ez a kérdés hamarosan Szálasi zsidópolitikájának középpontjába került. Mivel első számú nemzetközi célja uralmának hivatalos elismertetése volt, a semleges államok tiltakozásai jelentős súllyal estek latba. Főleg ennek köszönhető, hogy mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatos zsidó elhurcolása után Szálasi – a németek legnagyobb megrökönyödésére – leállította a deportálásokat. A fővárosban maradt zsidókat két gettóba tömörítették november és december fordulóján. A diplomáciai védettséget élvező embereket az Újlipótváros déli részén, a Margit híd és a Szent István park közti területen álló, elszórt háztömbökbe költöztették. A hamis vagy valódi védlevéllel nem rendelkezőket a Dohány, Nagyatádi Szabó (ma: Kertész) és Király utcák, valamint a Károly körút által határolt területen, egy palánkkal körülzárt gettóba zsúfolták.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Terror csúcsra járatva

Az október utolsó harmada és november vége közti hetekben a kontrolálatlan erőszakkitörések némileg alábbhagytak. Ekkor zajlott a Szálasi-kormány deportálási akciója: ezrével fogdosták össze a zsidókat a csillagos és védett házakban, hogy gyalogmenetekben a nyugati határszélre hajtsák őket. Ennek során számos erőszakos cselekmény történt, de a város határain belüli tömeggyilkosságok megritkultak, hiszen a fegyveres csoportok feladata a deportálás végrehajtása volt. Ez valamennyire kanalizálta is a nyilas milíciák zsidóellenes indulatait. A gyalogmenetek miatt amúgy is nagy volt a nemzetközi nyomás a nyilas kormányon, amelynek vezetői valószínűleg nem kívánták tovább borzolni a kedélyeket a fővárosban működő diplomaták szeme előtt elkövetett mészárlásokkal.

Késő novembertől a nyilas uralom végéig eltelt hat-nyolc hétben viszont fokozatosan csúcsra járt a terror. Ennek hátterében több ok állt. A Szálasi-kabinet lassan ráébredt, hogy a semleges államok nem fogják elismerni hatalmát, ezzel a diplomáciai védettség ereje csökkent. Az utolsó hetekben már a diplomaták élete is veszélyben forgott. Karácsony előtt a kormányzat elhagyta a szovjet-román ostromgyűrűbe szorult várost. Ezzel zsidók tízezreinek sorsa a minden kontrollt elvesztő helyi vezetők, milícia-parancsnokok kezébe került. Ekkor zajlott Budapesten a második világháború egyik legpusztítóbb városcsatája. A harcokban 35 ezer polgári lakos, mintegy 80 ezer szovjet és körülbelül 50 ezer német és magyar katona halt meg. A közrend felbomlott, az emberi élet napról-napra kevesebbet ért. A gyorsan mélyülő, véres káosz radikalizálta a fegyveres nyilas csoportokat is, amelyek gondosan kerülték a Vörös Hadsereggel való összeütközést. Annál nagyobb vehemenciával gyilkolták viszont a zsidókat.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Rablás, kínzás, erőszak

A nyilas rendvédelem speciális testülete, a Nemzeti Számonkérő Szervezet elsősorban a politikai foglyokkal, ellenállókkal foglalkozott. A Budapesti rendőrfőkapitányság Hain Péter vezette Politikai Rendészeti Osztálya (az ún. „magyar Gestapo” utódszervezete) katonaszökevényekre, bujkáló zsidókra vadászott és százakat hurcolt svábhegyi főhadiszállására. A legtöbb embert mégis az ún. nyilas pártszolgálat és a fegyveres nemzetszolgálat területi alapon felállított csoportjai kínozták és gyilkolták meg. Legénységük túlnyomórészt a nyilasokhoz 1944-ben csatlakozott kisegzisztenciákból, munkásokból, kispolgárokból verbuválódott. Legtöbbjük fiatal és középkorú férfi volt, bár néhány nő is kivette részét a kegyetlenkedésekből. Ilyen volt például a 23 éves Salzer Vilmosné, Háy Lujza, aki a Városház utcai pártházban égő cigarettával égette és bőrszíjjal verte a meztelen zsidó nőket, vagy Pap Etel 45 éves munkás, aki a Nagyatádi Szabó utcában kínozta a foglyokat.

Az elkövetők túlnyomó része nem egy népirtó, világnézeti háború katonájaként húzta fel a nyilas karszalagot, hanem a rablás, a mások feletti korlátlan hatalom igézetében csatlakozott a milíciákhoz. Addig a társadalom peremén vagy a Horthy-világ félfeudális, merev rendszerének alsó rétegeiben, a kitörés esélye nélkül éltek. Szálasi hatalomátvételével hirtelen ledőltek az addigi korlátok: fegyvert, hatalmat kaptak, élet és halál urai lettek. A brutális hatalomgyakorlás és az elfojtott, torz vágyak kiélésének tipikus példája a tömeges nemi erőszak. A zuglói nyilasok tevékenységéhez éppúgy hozzátartozott a nők rutinszerű meggyalázása, mint a XII. kerületi vagy más fegyveres csoportok mindennapjaihoz. Az újlipótvárosi nemzetközi gettóban járőröző fegyveresek a nyugati pályaudvar elhagyott vagonjaiban erőszakolták meg áldozataikat. Előfordult, hogy még a Dunába lövés előtt is megbecstelenítették a fiatal lányokat.

A fővárosi nyilas terror csak nyomokban emlékeztetett a német haláltáborok futószalag-népirtására vagy a Horthy-adminisztráció pusztítóan hatékony bürokratikus erőfeszítéseire, amelynek eredményeként 1944 nyarán százával gördültek át a zsidókkal telezsúfolt marhavagonok a birkenaui „Halálkapun”. Többé-kevésbé találomra szervezett razziák, kaotikus kivégzések, érthetetlen megfontolások alapján előbb letartóztatott, majd elengedett áldozatok jellemezték a budapesti nyilas hatalomgyakorlást. Az extrém kegyetlenség viszont állandó jelenségnek tűnik. Sok áldozat holtteste a Törvényszéki Orvostani Intézetbe került, amelynek egyik munkatársa így emlékezett: „A lehető legkevesebb van olyan, akit csak úgy egyszerűen lelőttek, a legtöbbet szörnyűséges módon meggyötörték. A legtöbb hosszan szenvedett s az arcuk rémes torzulásából arra lehet következtetni, hogy szenvedésük irtóztató volt. A szétlőtt agyvelő és szívlövés igen kevés, ellenben annál több szenvedés nyujtó kegyetlen nyom. Specialitásuk volt a szemkilövés, a nyúzás, kibelezés, a végtagrombolás.”

Bár a nyilas kormányzat a puccsot követő napokban igyekezett gátat vetni a kaotikus erőszaknak, a tettesek megbüntetése természetesen fel sem merült. Sőt, az új hatalom hatékonyan meg is védte kegyetlenkedő fegyvereseit: a megindult rendőrségi nyomozásokat leállították. Szálasi egyenesen tagadta, hogy pártszolgálatosai bármit is elkövettek, ő a beszivárgott „szélsőséges elemeket” kárhoztatta az atrocitások miatt. Budinszky László igazságügy-miniszter 1944 decemberében sajátos logikai bakugrással előbb megfenyegette azokat, akik „rágalmakat” terjesztettek a nyilas gyilkosságokról, majd rögtön hozzátette: „adjanak hálát az Istennek, hogy ebben a forradalomban csak ennyi az áldozat”. Jellemző, hogy a XII. kerületi nyilasok egyik vezetőjének, Kun András minorita szerzetesnek a haja szála sem görbült, amíg a zsidókat gyilkolta, de amint honvéd- és rendőrtisztek ellen kezdett eljárni, azonnal letartóztatták.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A fővárosi nyilas terror zsidó áldozatainak száma 5 és 8 ezer közé tehető.

Források: Kádár Pál tanúvallomása a Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálásra Alakult Bizottság előtt. 1945. február 24. Magyar Országos Levéltár, I sorozat, 13. tekercs, 34. tétel; Fenyő 1946, 415., 422. o.; Teleki 1974, 134-137, 341. o.; Tabajdi 2004; Lévai 1948a, 385-386., 435.o, Lévai 1948b, 99, 167. o.; Ungváry 1998, 9. o.; Csonka 2012.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bibliográfia

Bächer 2009

Bächer Iván: Katona József u. 21. Népszabadság, 2009.06.13. http://nol.hu/noller/20090613-katona_jozsef_utca_21

Ben-Tov 1992

Arieh Ben-Tov: Holocaust. A Nemzetközi Vöröskereszt és a magyar zsidóság a második világháború alatt. Budapest, 1992, Dunakönyv.

Braham 1997

Randolph L. Braham: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1–2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi.

Csonka 2012

Csonka Laura: Kun András élete és népbírósági pere. Szakdolgozat. Kézirat.

Fenyő 1946

Fenyő Miksa: Az elsodort ország. Naplójegyzetek 1944-19445-ből. Budapest, 1946, Révai.

Frojimovics-Komoróczy-Pusztai-Strbik 1995

Frojimovics Kinga - Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. 1-2. köt. Budapest, 1995, MTA Judaisztikai Kutatócsoport.

Korányi 2006

Erwin K. Korányi: Dream and Tears. Chronicle of a Life. Renfrew, 2006, General Store Pub. House.

Lévai 1946b

Lévai Jenő: Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. Budapest, 1946, Officina.

Lévai 1948a

Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948, Magyar Téka.

Lévai 1948b

Lévai Jenő: Raoul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka. Budapest, 1948, Magyar Téka.

Rab 2008a

Rab László: Ötvenegy háborús bűnös. Népszabadság 2008.04.25. http://nol.hu/archivum/archiv-489674

Rab 2008b

Rab László: Tömeggyilkos „vértanúk“. Népszabadság 2008.06.04. http://www.nol.hu/archivum/archiv-479789

Roboz 1983-84

Roboz Ottó: A zsidó Fiúárvaház vöröskeresztes otthona. In Scheiber Sándor (szerk.): Magyar Izraeliták Országos Képviseletének évkönyve. 1983-1984. 275-292. o.

Scheiber 1997

Scheiber Mirjam: A budapesti „Bíró Dániel“ orthodox zsidó kórház tragikus története. Holocaust Füzetek 1997/7. 9-44. o.

Sólyom-Szabó 1967

Sólyom József- Szabó László: A zuglói nyilasper. Budapest, 1967, Kossuth.

Soós 2003

Soós Mihály: A háborús és népellenes bűntettek feltárásának forrásai a Történeti Levéltárban.

http://www.abtl.hu/kutatoterem/cikkek/soos_haborus

Strausz 2005

Strausz Imre: Zsidó kórházak Budapesten. Emlékezés 50 év után. Vázlat. In Préda István (szerk.): Belgyógyászat, kardiológia a Szabolcs utcában 1889-2005. Budapest, 2005, História Alapítvány. 88-110. o.

Szita 1994

Szita Szabolcs: Az 1944-1945. évi polgári, diplomáciai és katonai embermentés történetéhez. In Szita Szabolcs (szerk.): Magyarország 1944. Üldöztetés-embermentés. Budapest, 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó- Pro Homine-1944 Emlékbizottság. 7-114. o.

Tabajdi 2004

Tabajdi Gábor: A Duna-parti gyilkosságok. Rubicon 2004/11. 32-39. o.

Teleki 1974

Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. Budapest, 1974, Kossuth.

Tschuy 2002

Theo Tschuy: Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók. Miskolc, 2002. Well-Press.

Ungváry 1998

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Budapest, 1998, Corvina.

Vihar 1945

Vihar Béla: Sárga könyv. Adatok a magyar zsidóság háborús szenvedéseiből. Budapest, Hehaluc, 1945.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.