Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Társadalmi és etnikai konfliktusok a 19-20. században – Atrocitások, pogromok, tömeggyilkosságok, népirtások (Digitális Konfliktus Adatbázis) / Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Budapesten és vidéken 1945-1949

Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Budapesten és vidéken 1945-1949

Háborús sebek

Az 1945-48 közötti antiszemita indulatkitörések kiindulópontját és táptalaját a „nulla év”, 1945 társadalmi és gazdasági krízise jelentette. Odaveszett egymillió ember és elpusztult a nemzeti vagyon, az infrastruktúra, az állatállomány java. Kevés olyan polgár akadt, aki nem szenvedett jelentős anyagi kárt vagy (gyakran helyrehozhatatlan) lelki és fizikai sérüléseket. A háborús trauma nem ért véget a szovjet megszállással. A Vörös Hadsereg önkényeskedése, a rekvirálás és a civilek tömeges deportálása hosszú ideig folytatódott és százezreket érintett közvetlenül.[1] A háborús pusztítás és az 1945-ös szárazság következtében súlyos élelmiszerhiány jelentkezett. A világtörténelem legnagyobb inflációja nyomán gyakorlatilag megszűnt a pénzgazdálkodás, bármilyen áruhoz csak csere útján lehetett hozzájutni. Virágzott a feketekereskedelem, a csempészés, a valuta és nemesfém üzletek. Ezekre a jelenségekre a bejáratott sztereotípiák mozgósításával az antiszemita magyarázatok leegyszerűsített választ kínáltak.

A „poszt-traumás” jelenségek közé sorolható a háború általános dehumanizáló hatása. Az emberi élet és méltóság tisztelete, a társadalmi szolidaritás és más civilizációs alapelvek „árfolyama” a minimumra esett vissza. Mélyre hatolt a morális erózió: az élet minden szféráját átható kisajátítások, fosztogatások és egyéb önkényeskedések a társadalom alapélményévé váltak.

A zsidók és a többségi társadalom konfliktusai 1945 nyarától-őszétől kezdtek el mind gyakoribbá és súlyosabbá válni. A túlélők többsége ekkor tért haza és kezdte meg élete újjászervezését.[2] Az ellentétek három csomópont köré szerveződtek: a gazdasági és restitúciós konfliktusok, a társadalmi és pártpolitikai küzdelmek, valamint (az utóbbiakkal szoros összefüggésben) a zsidók szerepe az új rendszerben, különös tekintettel a megtorlás folyamatára. A fenti jelenségek mellett társadalomlélektani, ideológiai tényezők elemzésére is szükség van a történtek megértéséhez.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Gazdasági konfliktusok

1944-ben a társadalom széles rétegei csatlakoztak az állami rablóhadjárathoz. A polgárok egy része szabálykövető módon, petíció vagy kiutalás nyomán jutott zsidó szomszédjai javaihoz, míg mások tömeges fosztogatások vagy „hagyományos” bűncselekmények során szereztek vagyontárgyakat. Sokan a szovjet bevonulás után is szabad prédának tekintették a zsidó vagyont. Mivel a visszatérők többsége mindenét elveszítette, az újonnan alakult zsidó szövetségek és hitközségek első feladatai közé tartozott, hogy kezdeményezzék vagyontárgyaik visszaszerzését.[3] Ezt a közigazgatás az új kormány zsidóüldözéseket elítélő törvényeinek és rendeleteinek szellemében elméletben támogatta. A gyakorlatban azonban ez a közreműködés erősen változó intenzitású és hatékonyságú volt. A legfőbb nehézséget a megszállók rekvirálásai és a helyi lakossággal kialakuló konfliktusok jelentették.

Az ingatlanok, bérleti jogok és ingóságok visszaadása ritkán ment zökkenőmentesen. Hosszadalmas kilakoltatási és visszaperlési eljárások indultak.[4] A helyzetet súlyosbította az általános nyomor és lakáshiány. Az új lakók jó része az elfoglalt zsidó lakásokból nem is tudott volna hová menni, illetve valóban szükségük volt a kiutalt vagy ellopott bútorokra, ruhaneműkre. A folyamat a korábbi (önzetlen vagy opportunista) segítők, vagyonmentők egy részét is a zsidók ellen fordította. Sokan nem tudtak elszámolni a gondjaikra bízott javakkal. Ők többnyire háborús pusztításra, fosztogatásra és megélhetési nehézségeikre hivatkoztak. Bizonyára sok esetben jogosan. Ez azonban nem vigasztalta a hazatérteket. Így a kérdést kölcsönös bizalmatlanság, vádaskodások és feljelentések kísérték.[5] A túlélők és a hatóságok jogos jóvátételi törekvései olykor túlkapásokhoz vezettek.[6]

Pál József újságíró nyomozása szerint csak a budapesti főkapitányság hatvanezer ún. megtartási ügyben indított vizsgálatot. Szerinte a nagyobb értékű holmik megkerültek és csak a kisebb súlyú ügyekben vádolták a „megtartókat” azzal, hogy eltulajdonították a rájuk bízott javakat. Úgy vélte, hogy ezek az esetek ötvenezer emberrel gyarapították az antiszemiták táborát, akik miatt (az újságíró keserű élce szerint) „a tisztakezű ősantiszemiták méltán röstelkednek”.[7] A visszatért zsidók „követelőzése” miatti ellenszenv pszichológiai igényt is kielégített: visszamenőleg igazolhatónak tűnt a háború alatti zsidógyűlölet és a fosztogatás.

Hasonló feszültségeket okoztak a deportáltak támogatására irányuló állami szociális és kárpótlási törekvések. A központi rendelkezéseknek megfelelően a helyi közigazgatás (időben és térben változó módon) igyekezett támogatni a hazatérő üldözötteket. Az újrakezdést az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint ingyenkonyhái, ruházati akciói és kölcsönei is támogatták.[8] Mindez tápot adott annak a nézetnek, hogy a zsidók az új rezsim kedvezményezettjei. Széles körben terjedt az a legenda, hogy a Jointot valójában a magyar adófizetők pénzelik, a volt deportáltak rendszeres fizetést húznak a büdzséből és a zsidók ráteszik kezüket az UNRRA segélycsomagokra.[9] A közvélemény álláspontját nem változtatta meg az a tény sem, hogy a megszállás során elkövetett szovjet háborús bűnök (elhurcolás) és önkényeskedések (nemi erőszak, rekvirálások) a zsidókat is sújtották.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Társadalmi és politikai háttér

A csoportközi konfliktusok egyik gyökerét a megszállási rendszer alapvetően eltérő megítélése jelentette. A zsidók túlnyomórészt pozitívan, felszabadulásként élték meg a Vörös Hadsereg győzelmét és lojalitást mutattak a rezsim iránt, melynek a megmenekülést köszönhették. A társadalom nem zsidó része azonban kevés kivételtől eltekintve a háború végét vereségnek, a megszállást traumának tekintette. A hazatérő deportáltak alapélménye volt, hogy a szolidaritás hiányával és a részvétlenséggel kellett szembesülniük. Ugyanakkor a többségi társadalom is a háború kárvallottjának tekintette magát. Elenyészően kevesen ismerték fel a polgári lakosok és katonák „hagyományos” szenvedéseihez képest a zsidó katasztrófa dimenzióit és eltérő minőségét. A holokauszt tényeiről szóló információkkal együtt megjelentek az áldozatok számát és szenvedéseiket relativizáló vélemények („többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”). Úgy tűnik, hogy a többség saját háborús élményei tükrében nem fogadta el a civil társadalom felelősségét zsidó honfitársaik tragédiájában. Sőt, a hárítás egyik megnyilvánulásaként utólagosan felnagyították a segítés, szolidaritás mértékét.[10]

Az antiszemita érzelmeket erősíthették az intenzív, a kommunisták által dominált politikai kampányok is. Az MKP az elveszített választásokat követően kivitte híveit az utcára, és megfélemlítéssel, gyakran erőszakkal igyekezett felülkerekedni riválisain. A fő célpont a polgári középosztály volt, amely zömében a rivális szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal szimpatizált. Az ellenük folytatott harcban a kommunisták tudatosan használták ki az antikapitalista és (Magyarországon ettől elválaszthatatlan) antiszemita érzelmeket. A feketézők és a gazdasági reform más ellenségei ellen indított kampány során a kommunista sajtó és a propaganda gyakran antiszemita kliséket és jeleket (például jellegzetesen „zsidós” figurákat bemutató karikatúrákat) használt.[11] A többi párt sem volt mentes ettől a törekvéstől, de a „zsidó kártyát” elsősorban a kommunisták alkalmazták rutinszerűen. A leghírhedtebb, zsidózással és zsidóellenes erőszakkal járó megmozdulások az MKP és a politikai palettán hozzá közel álló Nemzeti Parasztpárt rendezvényeiből nőttek ki.

Táptalajt adott a törvénytelenségeknek az a tény is, hogy a professzionális, hatékony (és tekintélyelvű) „horthysta” rendvédelmet felváltó új, kezdetektől kommunista irányítású rendőrség presztízse rendkívül alacsony volt. A csendőrök és más katonaviselt elemek kizárása miatt nehéz volt gyakorlott és megbízható jelölteket találni. A legénységet többnyire képzetlen és tapasztalatlan paraszt- és munkásfiatalok alkották. A rendőrség a zsidóellenes támadások és más megmozdulások során rendszerint kudarcot vallott. Nem volt ritka, hogy tagjai a tüntetőkkel szimpatizáltak, illetve nem mertek szembeszállni a támadókkal: identitási okokból, szervezetlenségből adódóan vagy egyszerűen félelemből.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Zsidók és nem zsidók az új rezsimben

A hazatérő zsidó szakemberek fontos szerepet játszottak a közigazgatás, az egészségügy és a közellátás háború utáni újjászervezésében.[12] Ugyanakkor társadalmi szerepük jelentősen módosult és kiegészült. Olyan pozíciókat is tömegesen töltöttek be, amelyeket a korábbi évtizedekben igen ritkán, az 1930-as évek végétől pedig szinte egyáltalán nem: részt vettek az önkormányzatok, a pártok, az igazságszolgáltatás és a rendvédelem újjáalakításában.[13] Nem meglepő, hogy a közéleti aktivitást tanúsító zsidók nagyrészt a baloldalt (Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt) illetve a konzervatív-liberális Polgári Demokrata Pártot támogatták, hiszen ezek a mozgalmak jelentették számukra annak garanciáját, hogy az 1945 előtti rendszer nem térhet vissza. Sokan reménykedtek abban, hogy a szocialista ideológia által vizionált osztálynélküli társadalomban a „zsidóprobléma” is megszűnik majd.

A kommunista pártba lépett zsidók azonban nagyrészt olyan társadalmi csoportokkal kerültek közös platformra, amelyektől hatalmas szociokulturális távolság (és a másik félben mélyen gyökerező zsidóellenes beidegződések) választotta el őket. Az antikapitalista és zsidóellenes érzelmekre párhuzamosan játszó MKP-propaganda annyira sikeres volt, hogy a zsidók a kommunista tömegbázis ellenségképének stabil elemévé váltak a legnyilvánvalóbb ideológiai oppozíciók (és a pártelit számos zsidó tagja) ellenére is. Törökszentmiklóson például a kommunista befolyás alatt álló rendőrség a volt üldözött Gunszt Imrét vádolta náci propaganda terjesztésével.[14]

A hazai antiszemiták legkedveltebb érveinek egyike, hogy a zsidók felülreprezentáltak voltak 1945 után a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban. Arányszámuk valójában a rendőrség teljes létszámához képest csekély volt, de egyes speciális beosztásokban illetve a kulcspozíciókban szerepvállalásuk helyenként domináns és a közvélemény számára látványos volt.[15] Ennek részben az volt az oka, hogy megfelelő képzettségű és végzettségű, viszont a korábbi rendszerben nem kompromittálódott tisztviselőkre volt szükség. Az elmenekült igazgatási és rendészeti elit sok tagja nem tért haza, másokat az új rendőrség vett őrizetbe, tekintet nélkül tényleges politikai felelősségükre.[16] Sok volt üldözött azért került ezekbe a pozíciókba, mert elégtételt akartak venni a megelőző évek szenvedéseiért.[17] Közülük nem egy súlyos túlkapásokat követett el.[18] A népbírósági perekben és népügyészségi eljárásokban közreműködő civilek között szintén jelentős arányban voltak zsidók. A Debreceni Népbíróságon 1945-46 folyamán tárgyalt, vérvád terjesztése vagy más antiszemita kijelentések miatt indított esetekben szinte kivétel nélkül zsidó volt a feljelentő illetve a terhelő tanú. Az életben maradt zsidók érthető módon fokozott érzékenységgel reagáltak az antiszemitizmus minden, akár vélt vagy jelentéktelen megnyilvánulására is.

Általános nézetté vált, hogy a „forradalmi” törvénykezés valójában a zsidók bosszúja a magyarság ellen. Különösen a kisebb közösségekre volt jellemző az erőteljes „mi és ők” oppozíció kialakulása. A falusi, kisvárosi közvélemény egyöntetűen a „sajátjai” oldalára állt az ellenséges külvilágot képviselő „zsidó” hatóságokkal szemben. A gesztelyiek például lincseléssel fenyegették saját papjaikat, mert hajlandóak voltak az antiszemita helyi orvos ellen tanúskodni.[19] Olaszliszkán egy ismert helyi hivatalnok letartóztatására érkező rendőröket szovjet járőr mentette ki a felbőszült helyiek gyűrűjéből.[20]

Erre a motivációra utalnak például a kunmadarasi pogrom gyermek elkövetőinek szavai: „Biztatott titeket valaki arra, hogy üssétek azokat az embereket? (…) -Nem biztatott bennünket senki, haragudtunk mi a zsidókra anélkül is. –Mert hát lecsukatták a leventeoktató urat, azt pedig mi nagyon szerettük. –És azt honnan tudtátok, hogy a zsidók csukatták le őt? (…) – Hát mindenki azt mondta a faluban. (…) Láttuk, hogy az egész falu verekszik, mi is közébük álltunk. – Ismertétek ti személyesen azokat, akiket ütlegeltetek? (…) – Nem.” [kiemelések eredetiben][21]

Vissza a tartalomjegyzékhez

Tér- és időbeli eloszlás, elkövetők

Az eddig feldolgozott források alapján 1945 és 1948 között Magyarországon legalább 250 olyan incidens történt, ahol az antiszemitizmus bizonyosan vagy feltételezhetően a kiváltó okok között szerepelt. Tizenhat településen történtek olyan események (egy vagy több alkalommal, összesen 21 esetben), amikor a konfliktus csoportos bűncselekményhez, szélesebb körű vagy súlyosabb következményű atrocitáshoz (gyilkosság, bántalmazás, rablás, jelentős anyagi kárral járó pusztítás) vezetett.[22] Nem soroljuk ide például a közönséges rablógyilkosságokat, ahol az antiszemita indíték nem bizonyítható (Alsópáhok, Budapest, Penészlek), a személyes konfliktus keretei között maradó verekedéseket (Balatonszárszó) és a temetőrongálásokat. Földrajzilag a Tiszántúl és az északi iparvidék területére esik az esetek jelentős része, beleértve a húsz legsúlyosabb konfliktus zömét. A leginkább érintett régiók Miskolc környéke, a Nagykunság, a Hajdúság és a Viharsarok voltak. Közös jellemzőjük, hogy ezeken a vidékeken különösen nagy létszámú ellátatlan, elégedetlen mezőgazdasági illetve ipari népesség élt.

A háború utáni első antiszemita atrocitások 1945 júniusától regisztrálhatók. Csúcspontjukat 1946 tavaszán-nyarán érték el. A 16 településen történt 21 legfontosabb esetből 16 az 1946 februárja és augusztusa közötti időszakban történt. Ez egyfelől gazdasági okokkal (infláció, élelemhiány), másrészt a belpolitika alakulásával függött össze. Az október-novemberi választásokon elszenvedett vereség, majd a szovjet nyomásra létrejött kényszerkoalíció után a kommunisták és szövetségeseik fő célja a kisgazdák meggyengítése és elszigetelése, végső soron pedig a teljhatalom megszerzése volt. Ezért 1946 kora tavaszán a kommunisták politikai offenzívát indítottak.[23]

A „reakciósok” elleni kampány közvetlen következményeként törtek ki az első zavargások 1946. február közepén-végén (Sajószentpéter, Ózd), majd márciusban (Békéscsaba, Mindszent, Szegvár). Az erősödő zsidóellenes közhangulat szimptómájaként 1946 május-júniusában a Tiszántúlon végigsöpört a vérvád. Kunmadarasmellett súlyos incidens történt Makón és Karcagon. Röviddel ezután, 1946 nyár közepén tetőzött a legnagyobb antiszemita erőszakhullám, középpontjában a miskolci eseményekkel. Aligha véletlen, hogy az esetek időrendje szoros egyezést mutat az inflációs folyamat dinamikájával. 1946 májusában az előző hónapban mért 60%-ról 1000% fölé nőtt az átlagos napi áremelkedés szintje. Rövid enyhülés után június második felében az utóbbi arány nyolcszorosára ugrott, majd július végére a májusi szint több mint százötvenszeresére (!) emelkedett.[24]

1946 őszétől, a gazdasági stabilizációnak köszönhetően a zsidóellenes közhangulat valamelyest lecsillapodott, de továbbra is történtek incidensek, különösen futballmérkőzésekalkalmával. Tehát az események visszaszorultak a társadalmi agresszió kiélésének „hagyományosabb” színtereire. Az 1947-ben regisztrálható esetek túlnyomó többségét egyéni feljelentéseken és konfliktusokon alapuló, a korábbi évnél nagyobb számú, de csekélyebb jelentőségű ügyek tették ki. Egy-két esetet leszámítva a verbális erőszak dominált. Az utolsó tömeges, antiszemita jellegű tüntetések 1947 végén történtek. 1947 végén-1948 elején a diktatúra kiteljesedése idején a „földalatti” antikommunista és antiszemita cselekmények kerültek előtérbe. Megsokasodtak a temetőrongálások és az emlékezetkultúra más szimbólumai elleni akciók. Feldúltak több vidéki (Marcali, Kiskunfélegyháza) és Budapest környéki (Farkasrét, Rákoskeresztúr) zsidó temetőt, emlékhelyeket és több zsinagógát. Egerben és a Kerepesi temetőben a szovjet katonák illetve a partizánok hősi emlékműveit rongálták meg.[25]

Az elkövetők szociológiai összetételét vizsgálva a legfeltűnőbb a fiatalkorúak hangsúlyos szerepe. A 14 és 21 év közötti korosztály képviselői szinte minden fontosabb atrocitásban tevékeny szerepet játszottak. Valószínűsíthető, hogy a miskolci és kunmadarasi gyilkosságok során öt esetből legalább három alkalommal kamaszkorú fiúk mérték az áldozatokra a halálos csapást. Az általános pszichológiai jellemzők (kisebb felelősségérzet, önkontrol, stb.) mellett az is magyarázhatja a jelenséget, hogy a háborús légkörben, gyakran felügyelet vagy oktatás nélkül felnövekedett, erőszakkal naponta szembesülő generáció tagjairól volt szó. Az atrocitások tettesei nagy többségükben magyar etnikumúak voltak és többnyire a társadalom legszegényebb illetve legalacsonyabb presztízsű rétegeiből (képzetlen vagy fiatalabb munkások, földmunkások, cselédek) származtak.

Jelenlegi ismereteink szerint 1948-1949 után az antiszemita indulatkitörések eltűnnek. Ha történtek is ilyenek, a sztálinista diktatúra sajtójában és a hivatalos dokumentációban kevés nyomuk maradhatott. 1954-től szórványosan ismét felütötte fejét a vérvád (Mátészalka, Törökszentmiklós).[26] Bár az antiszemita események száma és súlya 1956-ban nem volt jelentős, a forradalom alatt mégis ismét előfordultak zsidóellenes cselekmények.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bibliográfia

Frojimovics 2004

Frojimovics Kinga: Beilleszkedés vs. kivándorlás. Az American Jewish Joint Distribution Committee (Joint) tevékenysége a holokausztot követő években Magyarországon. Beszélő, 2004/6.

JNSZML

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár

Karády 1984

Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a Magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Paris: Magyar Füzetek, 1984. 37-180. o.

Karády 2002

Karády Viktor: A nők felsőbb iskolázásának kérdései. In Toronyi Zsuzsanna (szerk.): A zsidó nő. (A Magyar Zsidó Múzeum kiállítási katalógusa). Budapest, 2002, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. 29-50. o.

Pelle 1990

Pelle János: A népirtás utórezgései. Múlt és Jövő, 1990/4. 72-76. o.

Romsics 1999

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris.

PIL

Politikatörténeti Intézet Levéltára

Lábjegyzetek

[1] A szovjet hadvezetés például csak Hajdúnánásról mintegy négyszáz férfit hurcolt el „málenkij robot”-ra, közülük száznyolcvanketten haltak meg. Pelle 1996, 284. o.

[2] Kunmadarason például a túlélők többsége 1945 tavaszán érkezett haza. Egy 1944 decemberében készült összeírás (a későbbi 70-80 főhöz képest) csak kilenc hazatért deportáltat említ. JNSZML Kunmadaras község ir. 48/1944.

[3] JNSZML alispáni ir. 675/1945, 966/1945, 967/1945.

[4] Lásd például az Elhagyott Javak Kormánybiztossága szolnoki központjához érkezett ügyeket: JNSZML EJK ir. 1945. 1-6. d.

[5] Péner Jenő ügye. JNSZML Jász-Nagykun-Szolnok megyei 1.sz. Igazoló Bizottság ir. 2.d., Kálmán Árpád és Katona József ügye. Jász-Nagykun-Szolnok megyei III.sz. Igazoló Bizottság ir.

[6] Mátészalkán például felháborodást okozott, hogy nagycsaládos szegényparasztoktól is elvették azokat az igavonó állatokat, amelyeket a zsidó vagyonból vásároltak meg. Az MKP Szatmár megyei bizottságának 1947. november 7-i jelentése. Idézi Pelle 1990, 75-76. o.

[7] Haladás, 1945. december 15.

[8] Az American Jewish Joint Distribution Committee ezekben az években 657 vagon élelmiszert szállított Magyarországra. Borhi 1991/92, p. 45. Tevékenységéről lásd: Frojimovics 2004. Karády Viktor adata szerint 1945-ben a vidéki zsidók több mint kétharmada élt kizárólag Joint segélyből. Karády 2002, 48. o.

[9] Lásd erről: Válasz egy névtelen levélre. Haladás, 1947. október 2. 10. o. Az Egyesült Nemzetek Segélyezési és Rehabilitációs Igazgatósága (United Nations Relief and Rehabilitation Administration, UNRRA) 1945 és 1947 között összesen 10 millió USA-dollár (más térségbeli országokhoz képest jelentéktelen) értékű segélyt nyújtott Magyarországnak. Balogh 1995.

[10] Valószínűleg sokak véleményét osztotta Németh István orosházi polgármester, aki a holokauszt-áldozatok emlékművénél elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy a helyiek „mindent megtettek a zsidók tragédiájának enyhítésére.” Új Élet, 1946. november 21. 3. o.

[11] Varga 1986, 293-294. o.

[12] Lásd például: Gunst Miklós kinevezése a tiszai közép járás gazdasági felügyelőjévé, 1945. január 24. JNSZML Tiszaroff község ir. 52/1945.

[13] Karády 1984, 79-80. o.

[14] Péter Gábor jelentése a Törökszentmiklós községben történt eseményekről. 1945. aug. 7. PIL I. 274. 11. 49. ő.e.

[15] Az 1945-ben újjászervezett karcagi kapitányság 67 fős állományából például négyen voltak zsidó származásúak: a későbbi főkapitány, a kunmadarasi pogrom után intézkedő Grósz Sándor, egy jegyzőkönyvvezető és két detektív. Később ez a szám további két nyomozóval bővült. A karcagi rendőrség névsora, 1945. március 6. Karcag városi Igazoló Bizottság. ir. 1945. 2. és 4. d.

[16] Baráth Endre főispán jelentése a miniszterelnöknek. 1945. március 8. JNSZML főispáni ir. 67/1945.

[17] A jelenségről részletesebben lásd: Karády 1984, 110-153. o.

[18] A bántalmazásokról, kínzásokról lásd például: dr. Erdélyi Imréné panaszügye. Kunhegyes, 1945. június 24. JNSZML Főispáni ir. 748/1945., dr. Vass Albert községi orvos látlelete B. Kiss Márton volt főjegyző ügyében. Dévaványa, 1945. március 8. JNSZML Főispáni ir. 715/1945.

[19] Új Élet, 1947. november 6. 4.o., Világosság, 1947. október 30.

[20] Dr. Ibrányi Barna népügyészségi eljárása. HBML XXV. 22/b. Debreceni Népügyészségi ir. 1948.

[21] Petrovics Béla interjúja a kunmadarasi gyilkosságok két fiatalkorú tettesével a Völgy utcai átmeneti fiú javítóintézetben. Rossz srácok közt a Völgy-utcában. In Fáklya, 1947. augusztus 6.

[22] Békéscsaba, Budapest, Dombegyháza, Hajdúszoboszló, Karcag, Kunmadaras, Makó, Mindszent, Miskolc, Nyírtass, Ózd, Pécs, Sajószentpéter, Selyp, Szegvár, Szolnok.

[23] Az időszakról lásd Romsics 1999, főként 283-288. o.

[24] Az adatokat közli: Romsics 1999, 305. o.

[25] Új Hírek, 1948. január 19.

[26] Pelle 1996, 249-281. o. és 283-298. o.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.