Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Társadalmi és etnikai konfliktusok a 19-20. században – Atrocitások, pogromok, tömeggyilkosságok, népirtások (Digitális Konfliktus Adatbázis) / Etnikai polgárháború Erdélyben 1848-1849-ben

Etnikai polgárháború Erdélyben 1848-1849-ben

Az 1848-as forradalmat követően Erdélyben hamarosan valóságos etnikai polgárháború kezdődött magyarok és románok között, amely mindkét oldalon életek ezreit követelte. Az egykori fejedelemségben a társadalmi szerkezet részben lefedte az etnikai struktúrát. Az óriási paraszti tömegek nagy része román nemzetiségű volt, a nemesség többsége pedig magyar. Az erdélyi román nemzetiség 1848. május 15-17-i balázsfalvi gyűlésén elfogadott határozatát egyfajta anakronisztikus kettősség jellemezte. A dokumentum ugyanis a bécsi és pesti forradalmat követően született áprilisi törvényeknél jóval radikálisabb jobbágyfelszabadítást követelt, ugyanakkor kifejezte az igényt, hogy a románokat – a magyarok, székelyek és szászok mellett – ismerjék el negyedik nemzetnek. A gyűlés vezérszónoka, Simion Barnutiu is kifejtette, hogy nincs értelme a magyarokkal történő összefogásnak, mert a magyar szabadság asztalán "minden falat mérgezett".

Sikertelen tárgyalások, radikalizálódás

A május 29. és július 18. között ülésező erdélyi országgyűlés azonban arra hivatkozva, hogy az unió megszületésével eltűnnek a feudális értelemben vett nemzetek és Erdély népei egyaránt részesülnek a polgári szabadságjogok áldásaiban, elutasította a követelést. A nyár folyamán összeült magyar népképviseleti országgyűlés unió-bizottsága pedig hiába dolgozta ki a román nemzetiségi igényeket is figyelembe véve törvényjavaslatait, ezek tárgyalására nem került időben sor. Mindez lehetővé tette, hogy az erdélyi románok körében egyre inkább a magyarellenes irányzat kerekedjen felül. Az erdélyi román parasztság – akárcsak más nemzetiségű társai – elégedetlen volt a jobbágyfelszabadítás módjával. Mivel azonban a mozgalmait letörő katonaság nagyobbrészt magyar volt, a hatalom és a nép közötti összecsapás egyben nemzetiségi konfliktusként is jelentkezett. Karl Urban alezredes, a naszódi román határőrezred parancsnoka és az erdélyi főhadparancsnokság mindent megtett annak érdekében, hogy a román parasztság a cs. kir. hatalomtól remélje kívánságainak teljesülését.

Noha a szerb és a román mozgalom fegyveres erejét elsősorban a határőrök adták, a magyarok és más nemzetiségűek elleni kegyetlenkedések többnyire nem az ő számlájukat terhelték. Erdélyben a többnyire önjelölt népvezérek és cs. kir tisztek által vezetett román népfelkelők dúlták végig azokat a területeket, amelyeken a magyarság szórványban vagy kisebbségben élt.

A szeptember 16. és 28. között összeülő második balázsfalvi román gyűlés elhatározta a román lakosság felfegyverzését és mozgósítását. Megkezdődött az erdélyi román parasztság és határőrség fegyveres lázadása. Október 16-án Puchner Antal altábornagy, erdélyi főhadparancsnok kihirdette az ostromállapotot Erdély területén. Ez a rendelet elvileg véget vethetett volna a román felkelésnek, ám Puchner meglehetősen egyoldalúan értelmezte a döntést: mindenütt lefegyvereztette a magyar nemzetőrséget, de nem korlátozta a románok működését. A felkelők azonban nem elégedtek meg ezzel, hanem szabályos irtóhadjáratba kezdtek. Puchner mentségére szól, hogy miután nem volt elegendő reguláris ereje, kezdetben a román felkelők felhasználásával akarta megfélemlíteni a magyarokat. Ám a románok katonai akcióikban már túlmentek a cél által még „igazolható” kíméletlenségen. (Emellett a hadjáratok komoly csapást mértek az erdélyi bányavidékre, az ott található kincstári javakra, márpedig ezekre a cs. kir. hadvezetésnek és kormányzatnak is szüksége volt.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

Tömegmészárlás Zalatnán

Az egyik legnagyobb visszhangot keltő akció Zalatna elpusztítása volt. Az alsó-fehér vármegyei bányaváros kincstári központ volt. Magyarok, németek és románok egyaránt lakták. A városban 200 fős nemzetőrség szolgált, amelyben minden etnikum képviseltette magát. Október közepén már érezhető volt a nyugtalanság a város környéki falvakban. A román lakosság a magyarok támadásaitól tartott és táborokba települt. A magyar nemzetőrség Nagyenyeden gyülekezett. Október 18-án a román felkelők megtámadták Kisenyedet, s az ottani magyarok nagy részét lemészárolták. A Zalatnára érkező utazók egy részét a környéken őrködő románok megtámadták, kirabolták és megverték. Ezután Nemegyei János bányatanácsos, helybéli nemzetőrparancsnok követeket küldött a román papokhoz. Azt kérte tőlük, jöjjenek a városba és simítsák el a konfliktusokat. A környékbeli románok elégedetlenségét többek között Petru Dobra zalatnai román ügyvéd, kincstári írnok szította. Beutazta a falvakat, s a fenyegető veszélyre hivatkozva felszólította a lakosságot, hogy mielőbb fegyverezzék le a zalatnai magyar nemzetőrséget.

Október 23-án reggel többezres román tömeg vette körül Zalatnát. Dobra a város előtt rendeletet kapott Avram Iancutól, a román fölkelők egyik parancsnokától, hogy várjon a zalatnaiak lefegyverzésével. Dobra azonban félretette az utasítást. A felkelők azt követelték Nemegyeitől, hogy a magyar zászlókat vonják be, a magyar nemzetőrség tegye le fegyvereit, és szolgáltassa be azokat a gyulafehérvári cs. kir. várparancsnokságnak. Nemegyei először ellenezte majd elfogadta a feltételeket. A zalatnai román lakosság is népgyűlést tartott, és elhatározta, hogy a magyar lakossággal közösen védi meg Zalatnát a környékbeli románoktól.

Alighogy az egyezmény megszületett, a felkelők mindenfelől benyomultak a városba. Szándékukról árulkodtak a fegyvereik csúcsára tűzött szalmatekercsek. A bányapénztár előtt összegyűlt magyar nemzetőrség még mindig fegyverben állt. A felkelők ordítoztak: „Üssetek agyon mindenkit, ki kék színű ruhába van öltözködve; le a fegyverekkel; estére véreteket isszuk.” Csakhamar tűz támadt a városban, a felkelők pedig megrohanták a nemzetőrséget. Nemegyei erre lövetett, mire a felkelők hanyatt-homlok futni kezdtek. Nemegyei hamar átlátta, hogy ilyen kis erővel nem sokáig tarthatja magát, ezért igyekezett összegyűjteni a magyar és német lakosságot, s megindult velük Gyulafehérvár felé. Petrosánnál azonban egy hegyszorosban a felkelők eltorlaszolták az utat. A nemzetőrség kénytelen volt letenni a fegyvert. A románok megígérték, hogy bántatlanul elvezetik a menekülteket Gyulafehérvárra. Az éj folyamán az Ompoly vize melletti preszákai mezőre kísérték őket, s megparancsolták nekik, hogy feküdjenek le. A védtelen embereket előbb levetkőztették, kifosztották, majd Dobra parancsára felsorakoztatták. Alighogy ez megtörtént, minden oldalról rájuk támadtak, és lemészárolták őket. Mire eljött a hajnal, 645 zalatnai teteme borította a preszákai mezőt.[1]

Vissza a tartalomjegyzékhez

Átmeneti konszolidáció

Zalatna és lakóinak pusztulása nem volt példa nélküli. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település jutott hasonló sorsra. Puchner –éppen az erdélyi bányavidéken történtek miatt – novembertől igyekezett „szakszerűbbé” tenni a románok hadviselését, és a felkelők vezetésére kirendelt román cs. kir. tisztek révén visszatartani őket az atrocitásoktól. Ez a magyarázata annak, hogy 1848. november közepétől 1849 januárjáig „csupán” egyes személyek, nem pedig nagyobb községek elleni támadásokról szólnak a krónikák. Emellett a cs. kir. hadsereg egységei november végére csaknem az egész fejedelemséget kezükre kerítették, így saját szövetségeseiket is vissza tudták tartani a közrendet és főleg az állami vagyont veszélyeztető cselekedetektől.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Axente-Sever pusztításai

1849 januárjára ismét megváltozott a helyzet. A Bem tábornok vezette magyar sereg csaknem egész Észak-Erdélyt megtisztította. Bem szakított azzal a korábbi magyar stratégiával, hogy minden egyes pontot megszálljon. Fő céljának az Urban ezredes vezette reguláris erők kiűzését tekintette és nemigen törődött a román felkelőkkel. Urban legyőzése után a Székelyfölddel akarta helyreállítani az összeköttetést, ezért a biztosító csapatokat csak Tordáig tolta előre.

A Tordától kb. 30 kilométerre lévő Nagyenyedet még november 8-án ürítette ki a magyar haderő. A bevonuló cs. kir. csapatoknak köszönhetően a várost a velük érkező románok nem rabolták ki teljesen. Gyilkosság nem fordult elő. Január 1-jén azonban kivonult a cs. kir. helyőrség. A városban Simeon Prodan Probu román prefekt vette át az uralmat. A nagyenyediek nem sokkal ezután küldöttséget küldtek Czetz János alezredeshez, a tordai magyar helyőrség parancsnokához, s kérték, küldjön csapatokat városba. Czetz azonban Bemtől kapott utasítására hivatkozva megtagadta a kérés teljesítését. A küldöttek ezután Beöthy Ödön erdélyi teljhatalmú országos biztoshoz fordultak, de ő is hasonlóan válaszolt. Igaz, csak január 9-én – egy nappal a város pusztulása után.

Január 7-én este ugyanis egy több ezres román felkelő tábor érkezett Csombordra. A parancsnok, Ioan Axente-Sever prefekt elhatározta, hogy elpusztítja a várost. Szándékát azzal indokolta, hogy parancsot kapott a nagyszebeni főhadparancsnokságtól. E parancs szerint félő, hogy az észak-erdélyi magyar csapatok Gyulafehérvár ellen fordulnak, ebben pedig Enyed lehet egyik támpontjuk. Axente tehát előbb beüzent Nagyenyedre, hogy egységeit nem a városban fogja elszállásolni, majd január 8-án éjszaka rajtaütött a védtelen városon. Mintegy 8-9000 embere feldúlta a várost. A helyiek közül körülbelül 800 embert válogatott kegyetlenségek közepette legyilkolt. A Mihálcfalván állomásozó 2000 főnyi cs. kir. különítmény tétlenül nézte mindezt. Nagyenyed elpusztítását újabb irtóhadjárat követte. Néhány nap leforgása alatt a román felkelők Hariban, Nagylakon, Borosbenedeken és Járán ismét több száz magyart gyilkoltak meg. A vérengzéseknek csak a magyar csapatok dél-erdélyi előnyomulása vetett véget.[2]

Vissza a tartalomjegyzékhez

Katasztrófa Abrudbányán

1849 tavaszán, az erdélyi magyar győzelmek után komoly esély mutatkozott a magyar-román megbékélésre. A magyar nemzetgyűlés román nemzetiségű képviselői a magyar sikerekből azt a következtetést vonták le, hogy a románoknak meg kell egyezniük a magyarokkal, mert különben teljes vereséget szenvedhetnek. Egyikük, Ioan Drágos érintkezésbe lépett Avram Iancuval, a felkelők vezetőjével. A tárgyalások jól haladtak. Drágos arra kérte Kossuthot, hogy a megegyezés érdekében rendeljen el fegyverszünetet. Kossuth azonban erre nem volt hajlandó. Drágos ennek ellenére visszatért Abrudbányára, a tárgyalások színhelyére. Már-már úgy látszott, megszületik a történelminek mondható megegyezés, amikor közbeszólt a véletlen.

A magyar-román tárgyalásokról Kossuth nem értesítette Bem tábornokot. Bem éppen ezekben a napokban utasította Csutak Kálmán alezredest, a zarándi magyar dandár parancsnokát, hogy szállja meg Abrudbányát és a románok más támaszpontjait. Csutak a tárgyalások sikere érdekében negligálta a parancsot. Annál is inkább megtehette, mert a hadügyminisztérium arra utasította, hogy ne kezdjen támadó hadműveletekbe. Bem haragra gyúlva, elrendelte Csutak leváltását. Bánffy János ezredes, Bem megbízottja ezután Hatvani Imrét, a zarándi dandár egyik szabadcsapatának vezérét nevezte ki parancsnokká. Hatvaninak nemcsak katonai képzettsége, de még rangja sem volt. Volt viszont négy folyamatban lévő hadbírósági ügye. Úgy érezte tehát, hogy sikert kell produkálnia. Ezért nem törődve Drágos könyörgésével, május 6-án megindította csapatait Abrudbánya felé. Hatvani közeledésének hírére a tárgyaló román vezérek többsége elhagyta a várost. Az ottmaradottakat viszont Hatvani fogatta el. Május 7-én aztán a románok támadásba lendültek. Hatvani csapatai hősiesen védekeztek, de május 9-éről 10-ére virradó éjjel kénytelenek voltak kiüríteni a várost. A visszavonuló sereg viszonylag kis veszteségekkel megúszta a kalandot, de a polgári lakosokat tucatjával mészárolták le Iancu lándzsásai. Hatvani azonban nem nyugodott bele a kudarcba. Május 16-án ismét bevonult Abrudbányára, anélkül, hogy erről az akciójáról bármelyik környékbeli magyar parancsnokot értesítette volna. Ezúttal sem járt jobban. Május 19-én kénytelen volt visszavonulni, ám újabb hátrálása során serege tekintélyes része is odaveszett, Abrudbánya pedig a lángok martalékává lett. A felkelés elnyomására indított havasi hadjárat kudarccal végződött, a románok pedig az orosz intervenció előestéjén az erdélyi magyar haderő jelentős részét lekötötték.[3]

Zalatna, Nagyenyed és Abrudbánya esetében három, különböző motivációjú akcióról volt szó. Zalatna pusztulása egy összehangolt megfélemlítő hadjárat részét képezte. 1848. október-novemberében magyar települések többségének elpusztítása hasonló forgatókönyv szerint zajlott le. A felkelők előbb fenyegetésekkel, ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. Nagyenyed elpusztítását a felperzselt föld taktikájának alkalmazása magyarázza. Az ez idő tájt elpusztított magyarok semmiféle fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásukat tehát nem magyarázhatták „biztonsági” szempontok. Abrudbánya pusztulása pedig egy magyar szabadcsapatvezér meggondolatlan akciójának következménye volt, amelyet szerencsétlen véletlenek sorozata tett lehetővé.

Ha a mészárlások területi eloszlását nézzük, azt látjuk, hogy a legsúlyosabb atrocitásokra Zaránd, Alsó-Fehér, Torda és Hunyad megye területén, illetve Aranyosszéken került sor. Azokon a területeken tehát, ahol a magyarság szórványban élt. De egyes és csoportos gyilkosságokra sor került Küküllő, Felső-Fehér, Belső-Szolnok és Doboka megyében, valamint Brassó vidékén is.[4]

Vissza a tartalomjegyzékhez

Veszteségek, áldozatok

A cs. kir. kormányzat 1850-ben közzétette a magyar forradalmi kabinet által az Erdély nélküli Magyarország területén haditörvényszéki vagy rögtönítélő bírósági ítélettel, illetve ítélet nélkül kivégzettek névsorát. A lista, amely 467 nevet tartalmaz, nem teljes és pontatlan. Nyilvánvaló célja az áldozatok számának szaporítása volt. A jegyzékben nem tettek különbséget az 1848 szeptembere előtt és után kivégzettek között. Szerepelnek benne köztörvényesek, olyanok, akiket nem a magyarok, hanem a románok öltek meg, valamint olyanok is, akiket egyes fellázadt községek elfoglalása közben öltek meg a bevonuló csapatok.[5]

Az erdélyi polgárháború áldozatairól nincsenek pontos adataink. 1849. december 30-án az erdélyi román fölkelők vezetői közös kérvényt fogalmaztak, amelyben kártérítést kértek a románság káraiért. A bevezető előre jelezte, hogy csupán előzetes kártérítési igényről van szó, mert „nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy pontos jegyzékét közölhetnők a lefolyt polgárháborúban megölt románoknak, valamint az elpusztított vagy felégetett helységeknek.” A kérvény szerint a magyarok agyonlőttek vagy felakasztottak négy kerületi prefektust, tíz tribunt, és legalább 100 centuriót és decuriót. Az agyonlőtt vagy felkoncolt papok közül a kérvény 47-et említ, köztük hatot név szerint. Ezután közli, hogy a magyarok 14 helységben és környékén összesen 1150 románt végeztettek ki. További 12 községben a székelyek a román férfiak legnagyobb részét felkoncolták, „az asszonyokat elűzték, vagyonukat elragadták, marháikat Szászrégenben és Marosvásárhelyt eladták s földjeiket egymás között felosztották.” A kérvény rátér a statisztikai adatokra: eszerint nincs Erdélyben olyan román község a 2400-ból, amelyből 10-12 személyt meg ne öltek volna, továbbá legalább 8-10.000 fő esett el a csatákban, „az áldozatok számát könnyen 35-40.000-re tehetni, melyek tehát negyvened részét képezik az 1.600.000-nyi népességnek.” Emellett kb. 100 falu egészen, 230 falu „részben elhamvadt.” Ez legalább 1.260.000 forint kár. Emellett minden román család (360.000) legalább 50 forint erejéig megsarcoltatott, a megöltek egynegyedénél pedig családjuk legalább 1000 forintnyi tőkéje is elveszett. Ha az állam csak 100 forintnyi évi segélyt ad neki, az is 10.000.000 forint. A románság teljes kára tehát legalább 29.260.000 forint.[6] A 40.000 román áldozatról szóló, aktuálpolitikai szándékkal közölt adatot azonban a magyarbarát elfogultsággal éppen nem vádolható cs. kir. hatóságok 1850-es években elvégzett vizsgálatai sem támasztják alá.

A hatóságok hivatalos felmérést végeztek Erdélyben a polgárháború áldozataival kapcsolatban. Ennek adatai szerint összesen 4834 fő esett a magyar terrorizmus áldozatául, köztük 4425 román, 165 magyar, 242 szász, 72 egyéb nemzetiségű, valamint 24 olyan személy, akinek nemzetiségét nem lehet megállapítani. Törvényszéki ítélettel kivégeztek 478, tiszti parancsra 743 főt, a magyar támadások alkalmával felakasztottak 28, agyonlőttek 706, más módon megöltek 2879 főt. A probléma csak az, hogy a 4834 fő jelentős részénél nincsenek nevek, sőt, még pontos dátumok sem.[7]

Erdély népességének teljes veszteségét 18.000 főre becsülte Eduard Albert Bielz 1857-es országismereti kézikönyve. Szintén az ő, hivatalos statisztikákon alapuló munkája szerint a magyar terrorizmus áldozatául esett 6112 személy. (1851 és 1857 között tehát újabb 1278 kivégzettet találtak a cs. kir. hatóságok.) Ezek közül a magyar rögtönítélő bíróságok ítélete alapján kivégeztek 449 főt, tiszti parancsra, formális ítélet nélkül 769 főt. Egyes helységek elfoglalásakor felakasztottak 31 személyt, lelőttek 709-et, más módon életét vesztette 2871. A polgári lakosságból a katonai összecsapások során életét vesztette 1283 fő. A 6112 főből 5680 volt férfi, 363 nő, 69 gyerek; nemzetiségi megoszlás szerint 5405 román, 310 szász, 304 magyar, 93 egyéb.[8]

Az Erdély nélküli magyar területeken kivégzettek számát 441 főre becsülte egy másik statisztikai kimutatás. Egy román szerző – a 40.000 román halottról szóló állítást elfogadva – az erdélyi polgárháború magyar áldozatainak számát 100.000 főre tette.[9] Egy helytörténész becslései szerint csak Alsó-Fehér vármegye 4664 magyar és ugyanennyi román és szász lakost veszített a háború alatt.[10] Egyed Ákos legújabb munkájában a töredékes adatok alapján legalább 7500-8000 főre becsüli a polgárháború magyar áldozatainak számát.[11] Hozzáteendő, hogy a hitelesnek tekinthető kimutatások szerint a mészárlások sokkal több áldozatot követeltek, mint azok megtorlásai.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bibliográfia

Bányay 1885

Bányay Árpád: Adalék Zalatna feldúlásához. Hazánk. Történelmi közlöny. IV. k. Bp., 1885.

Bielz 1857

E. H. Bielz: Handbuch der Landskunde Siebenbürgens. Hermannstadt, 1857.

Domonkos 2008

Domonkos László: Nagyenyedi ördögszekér. Az előszót írta Margittai Gábor. Budapest, 2008.

Egyed 2010

Egyed Ákos: Erdély 1848-1849. Második, bővített kiadás. Csíkszereda, 2010.

Hermann 1999

Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia 1849. Hatvani Imre szabadcsapatvezér és a magyar-román megbékélés meghiúsulása. Budapest, 1999.

Kemény 1863

Kemény Gábor: Nagy-Enyednek és vidékének veszedelme 1848-49-ben. Pest, 1863.

Marjalaki Kiss István

Zalatna és Abrudbánya pusztulása. Bölöni Mikó Samu szemtanú egykorú kéziratából leírta és előszóval ellátta Marjalaki Kiss István. Budapest., é. n.;

Sávai 1999

Sávai János: Jaj Ariélnek! Zalatna, 1848. október 23. (Reinbold-hagyaték). Szeged, 1999

Süli

Süli Attila: Egy litográfia és háttere. Zalatna, 1848. október 23-24. Acta Musei Militaris in Hungaria. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 9. Szerkesztette Hausner Gábor. Budapest, 2007.

Szilágyi 1891

Szilágyi Farkas: Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben. Korrajz. Nagy-Enyed, 1891

Szilágyi 1898

Szilágyi Farkas: Alsófehér vármegye 1848-49-ben. Nagyenyed, 1898.

Thim 1886

Thim József: A zalathnai mészárlásról egy ismeretlen szemtanu jelentése a magyar kormányhoz. Hazánk. Történelmi közlöny. V. k. Bp., 1886.

Lábjegyzetek

[1] Thim 1886, 390-391. o.; Bányay 1885, 611-614. o.; Marjalaki Kiss István; Sávai 1999.; Süli 2007, 95-116. o.

[2] Kemény1863; Szilágyi 1891.; Szilágyi 1898. 228-248. o.; Domonkos 2008.

[3] Hermann 1999.

[4] Egyed 2010, 516. o.

[5] Verzeichniß der unter der insurrectionellen Regierung Ungarns durch Martial oder Statarialgeriche hingerichteten, oder ohne alle Justiz hingeschlachteten Individuen. Bécs, 1850. aug. 27. KA AFA Karton 3288. Akte des Generalkommando Lemberg. 11. Korps Präsidiale. Ld. még Berzeviczy Albert I. 156.

[6] Magyar fordításban közli Moldován Gergely: A románság. I. k. Nagybecskerek, 1895. 554-557.

[7] Verzeichniß der während der jüngsten Revolution 1848 et 49 im Kronlande Siebenbürgen auf verschiedener Weise gefallenen Menschenopfer. Wien, 30. Jänner. Die politische Erhebungs-Commission. Kritikai elemzését ld. Egyed 2010, 507-511. o.

[8] Bielz 1857, 149. o. Lásd Egyed 2010, 512-513. o.

[9] Idézi Egyed 2010, 511. o.

[10] Szilágyi 1898. 401. o.; Egyed 2010, 515-516. o.

[11] Egyed 2010, 513-517. o.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.