Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Társadalmi és etnikai konfliktusok a 19-20. században – Atrocitások, pogromok, tömeggyilkosságok, népirtások (Digitális Konfliktus Adatbázis) / Zsidóellenes vérvádak, gyermekrablási, gyilkossági és kannibalizmusvádak: a vidéki Magyarország 1882-1948

Zsidóellenes vérvádak, gyermekrablási, gyilkossági és kannibalizmusvádak: a vidéki Magyarország 1882-1948

A kereszténység történetét vizsgálva számtalan korai zsidóellenes mítoszra, sztereotípiára bukkanhatunk. A legismertebb ezek közül az a vád, amely a zsidókat Jézus kereszthalála miatt istengyilkosságért (deicidium) kárhoztatja. A középkorban visszatérő hiedelem volt, hogy a zsidók mérgezik a kutakat, ők felelősek a pestisjárványokért. A keresztesháborúk idején sokszor azzal gyanúsították őket, hogy az ellenségnek kémkednek. Az erőszak hatására megkeresztelt spanyol zsidókat (marránusok) az Inkvizíció előszeretettel üldözte boszorkánykodásért. IX. Gergely pápa már 1239-ben elrendelte, hogy az Ördög Bibliáját, a Talmud és a héber iratokat el kell égetni. A könyvnyomtatás feltalálása után, az 1550-es években az Inkvizíció legalább 20 ezer Talmudot gyűjtött össze és égetett el. Általános hiedelem volt, hogy furcsa, titokzatos vallási szertartásaik során a zsidók kifigurázzák és meggyalázzák a keresztények rítusait. Pápai dogma volt az ostyagyalázás. Számos rémtörténet keringett arról, hogy az ördögi szertartás alatt a szent ostya (Krisztus teste) hogyan menekült a gyalázattól. A legismertebb és legszívósabbnak bizonyuló rágalom azonban a vérvád volt. Eszerint a zsidóknak ártatlan keresztény csecsemők vagy szüzek vérére volt szükségük ahhoz, hogy a peszachra készülve pászkát készítsenek, illetve hogy Nagypénteken újrajátsszák a megfeszítést. Ennek érdekében a gyermek- és leányrablástól, sőt, a gyilkosságtól sem riadtak vissza.

Pogromok, vérvádak: Európa

Az első ismert vérvádra 1144-ben, az angliai Norwichban került sor. Ezt követően a zsidókkal együtt az erőszakos zsidóellenesség is nyugatról kelet felé terjedt. A 15. században elérte a német területeket. Az 1500-as években Lengyelországban, a 18. századra Litvániában és Romániában is elterjedt. Végül, viszonylag későn, az 1800-as években Oroszországot is elérte. Jellemző, hogy az első oroszországi antiszemita pogromhullám 1881. április 15-én, éppen húsvét vasárnap után pár nappal kezdődött. Amikor Jelizavetgrádban egy részeg oroszt kidobtak egy zsidó kocsmából, az összeverődött tömeg „a zsidók verik a mieinket” felkiáltással rontott a zsidókra, majd kifosztotta boltjaikat, házaikat.[1]

Vissza a tartalomjegyzékhez

A magyar tradíció

A jelenségnek eddigre már Magyarországon is több száz éves tradíciója volt. 1494-ben Nagyszombatban égettek zsidókat. A vád szerint megöltek egy keresztény kisgyermeket és megitták a vérét. 12 zsidót megkínoztak és máglyára küldtek. 1529-ben 30 zsidót, köztük állapotos nőket küldtek máglyára Bazinban, míg a többieket kiűzték a városból. A hamis vérvádat a zsidó kereskedőknél eladósodott gróf koholta, hogy megszabaduljon tartozásaitól. 1764-ben Orkután, amikor rábukkantak egy ötéves kisfiú holttestére, 30 zsidót tartóztattak le. A vádlók szerint ők gyilkolták meg a gyereket, hogy vérét titkos szertartásaikhoz felhasználják. Többségüket végül elengedték, de kilenc zsidó ellen vádat emeltek, kettőt 10 órás kínvallatásnak vetettek alá, amibe az egyikük bele is halt. A vádat nem sikerül bizonyítani, így végül kimondták, hogy a két zsidó volt a tettes, de a kínzás révén elnyerték büntetésüket. Sokáig ez az volt utolsó alkalom, amikor Magyarországon valakit egy perben megkínoztak.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A tiszaeszlári vérvád

1881 tavaszán II. Sándor cár meggyilkolása pogromhullámot indított el Oroszországban. Az erőszak elől sok zsidó Magyarországra menekült. Legtöbben nem akartak itt letelepedni, csak erre vezetett az útjuk Amerika, Nyugat-Európa vagy Palesztina felé. Feltűnésük mégis felerősítette a „zsidó inváziótól” rettegő hangokat. A menekültek egy része ráadásul a hagyományhű (ultra)ortodox és haszid irányzatokhoz tartozott, tradicionális fekete kaftánt és kalapot, pajeszt viselt, a magyarok számára érthetetlen nyelven beszélt. Mindez mozgósította a népi folklór mélyrétegeiben amúgy is ugrásra kész sötét babonákat a keresztény gyerekek, szüzek vérét ördögi szertartásaihoz felhasználó, gyilkos zsidóról. A pogromhullám ráadásul nem csak keletről verdesett: 1881 nyarán Németországban is elszabadultak az antiszemita indulatok. Pomerániában és Nyugat Poroszországban az év júliusa és szeptembere között több tucat zavargás tört ki, amelyeknek végül brutális katonai fellépés vetett véget.[2]

1882. április 1-jén Tiszaeszláron eltűnt egy 14 éves keresztény cselédlány. A helyiek között terjedni kezdett a pletyka, hogy Solymosi Esztert a zsidók ölték meg, hogy vérét vegyék húsvéti szertartásaikhoz. A hatóságok hamarosan nyomozást indítottak, a téma pedig megjelent a parlamentben.[3] Az antiszemiták elérkezettnek látták az időt egy frontális támadásra. Istóczy Győző és képviselőtársa, Onódy Géza több uszító parlamenti beszédet is tartott az „átkos viperafajzat” ellen.[4] Zsidóellenes röplapok, gúnyrajzok lepték el az országot, az antiszemita sajtótermékek (főleg a Függetlenség) virágkorukat élték. Amikor végül 1882 júliusában a kormány betiltotta az uszító röplapokat, az antiszemiták felháborodottan hivatkoztak a szólásszabadságra.[5] A Drezdában 1882 szeptemberében megtartott nemzetközi antiszemita kongresszus sztárja Istóczy és Onódy voltak. A tanácskozáson kifüggesztették Solymosi Eszter képét, és a magyarok tiszteletére elénekelték a Rákóczi indulót.[6] Az országban elszabadult az erőszak. A zavargás- és pogromhullám lényegében az egész országra kiterjedt, de fő tűzfészkei Pozsony, Sopron, Moson és Nyitra megyékben, valamint a Délnyugat-Dunántúlon (Zalában, Somogyban és Vasban) voltak. 1884-ig több mint 200 zsidóellenes atrocitást, pogromot, zavargást jegyeztek fel.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A századforduló

Nyugtalanító jelek persze azért akadtak az 1881-85-es pogromhullám elcsitulása után is. Egy Budaörsre beköltözött zsidó családot a falusiak erővel akartak eltávolítani a településről 1887 májusában. Pozsonyban, az antiszemita erőszak hagyományos epicentrumában ismét felütötte fejét a vérvád. A zavargó tömeget a rendőrség verte szét. Makón 1892 szeptemberében,[7] Kolozsvárott az év decemberében kezdtek arról suttogni az emberek, hogy a zsidók keresztény gyerekek vérét vették. Zólyomban 1898 márciusában majdnem meglincseltek egy zsidó kocsmárost, mert azzal gyanúsították, hogy köze van egy kisfiú eltűnéséhez. A gyerek meglett, a kocsmáros megmenekült. Tabon és környékén a falusiak összeverték a zsidó házalókat, mert meg voltak győződve, hogy keresztény gyermekekre vadásznak. A közvetlen századfordulóra azonban szinte teljesen eltűntek az ilyen ügyek.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A holokauszt előtt és a második világháború után

Az anyagi természetű viszályok és politikai konfliktusok mellett a tradicionális antijudaista előítéleteken alapuló irracionális félelmek és más társadalomlélektani motívumok is az erőszakhullám fontos tényezői voltak. A háború utáni Magyarországon az 1880-as évek után ismét széles körben jelent meg a középkori eredetű vérvád.[8] A debreceni népbíróság csak 1946-ban 14 olyan ügyet tárgyalt, ahol különböző tiszántúli települések lakói a zsidókat vádolták keresztény gyermekek rituális meggyilkolásával, megmérgezésével és kannibalizmussal.[9]

A vérvád a keresztény népi hiedelemvilág részeként a középkor óta folytonos, de erősen változó intenzitású hagyományként élt Európában. A háborús hisztéria légkörében különösen népszerűvé váltak ezek a nézetek, kiegészítve az „ellenséggel cimboráló” zsidókra szórt, félelem szülte egyéb vádakkal. Az országban dolgozó munkaszolgálatos egységek tagjait ezekben az években többek között gyújtogatással, kútmérgezéssel és kiskorúak megrontásával is megvádolták.[10] Nem meglepő, hogy 1944-ben kevesen vonták kétségbe a háborús propagandagépezet állításait az ellenség által terjesztett pusztító robbanó játékokról és mérgezett kockacukrokról. Az újabb (hasonlóképpen végletes „mi és ők” szembenállásként értelmezett konfliktushelyzet) természetesen felidézte, aktiválta ezeket a hatásokat. A zsidó fenyegetés képzete utólagosan mintegy igazolta is az ellenük elkövetett bűntetteket. A gyermekgyilkosság és kannibalizmus vádja egyrészt dehumanizálja az ellenségnek tekintett csoportot, másrészt annak egészére vonatkoztatható: a vérvád mindig a teljes közösségre kisugárzik, kollektív felelősséget feltételez.[11]

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bibliográfia

Fergusson

Niall Ferguson: A világ háborúja. A gyűlölet évszázadának története. 2008, Scolar, Budapest.

HL

Hadtörténeti Levéltár

HBML

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár

Hoffmann

Christhard Hoffmann et al. (eds.): Exclusionary Violence: Antisemitic Riots in Modern Germany. Ann Arbor, 2002, University of Michigan Press.

Kende

Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában.

Budapest, 1995, Osiris.

Kövér 2011

Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest, 2011, Osiris.

Kubinszky 1976

Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1890). Budapest, 1976, Kossuth.

Pelle 1996

Pelle János: Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből. Budapest, 1996.

Lábjegyzetek

[1] Fergusson 60-64. o.

[2] Kövér 2011, 681-682, Hoffmann 2002.

[3] A tiszaeszlári vérvádperről lásd a kérdés alapművét (Eötvös 1904) és a legfrissebb, legalaposabb feldolgozást (Kövér 2011).

[4] Képviselőházi Napló 1881, VI/61. o.

[5] Kubinszky 1976, 95. o.

[6] Kövér 2011, 691. o.

[7] „Rituális vád” Pesti Hírlap, 1893. szeptember 23., 7. o.

[8] Pelle 1996.

[9] 1947-ben újabb öt ilyen perre került sor. HBML XXV.1. Debreceni Népbírósági ir. 1946-47, 20-26. és 27-39. d.

[10] Lásd például: Endre László Pest-Pilis Solt-Kiskun vármegyei alispán jelentését Teleki Pál miniszterelnökhöz a zsidó munkaszolgálatosok erkölcsi ellenőrzéséről. 1940. november 5. HL, HM 15. tétel eln. 15. o. ir. 4355. cs. 2522/1940.

[11] Kende 1995, 18. o.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.