Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Kríziskommunikáció / A destruktív társadalmi kapcsolatok szociálpszichológiája

Háború és béke

A konstruktív-destruktív skála mentén a társadalmi kapcsolatok lehetnek kölcsönös előnyöket termő, együttműködésen alapuló kapcsolatok a skála konstruktív végpontján. A skála közepén találjuk azokat a kapcsolatokat, amelyek versenyelvűek, de a verseny szabályoknak van alávetve. A skála destruktív végpontján vannak a szabályozatlan, igazságtalan és kíméletlen kapcsolatok, melyek neve harc. A destruktív folyamatok a konfliktusokat megoldhatatlanná teszik, és a csoportok tagjaiban kialakulhat az a nézet, hogy a másik a Gonosz megtestesítője. A destruktív társadalmi kapcsolatokban egymással szemben álló felek kölcsönösen azt az álláspontot vallják, miszerint ébernek kell lenniük, és szüntelenül készen kell állniuk arra, hogy megvédjék magukat a saját jólétük ellen irányuló fenyegetéseivel szemben. A konfliktusban a támadás és a védekezés lesz a két fő stratégia, melyekkel az egymással szemben álló felek élnek. Clausewitz szerint az ilyen destruktív folyamatok nemcsak háborúban, hanem békében is előfordulnak. Clausewitz szerint a háború olyan társadalmi viszony, melyben az egyik (vagy mindkét) fél célja, hogy alávesse akaratának a másik felet. A bekövetkező destruktív folyamat frusztrációval járó anyagi és szimbolikus veszteségekhez, ami a vesztest arra indítja, hogy visszacsapjon. Clausewitz elbűvölőnek nevezi az őseredeti erőszak, a gyűlölet és az ellenségeskedés hármasságát, melyek nélkül nincs harc.

A harc izgalmakban bővelkedik. Clausewitz azt mondja, hogy a harc a véletlen és a valószínűségek játéka, mely tág teret ad a kreatív erőknek arra, hogy játsszanak. A háborúk mindig is példa volt arra, hogy az emberek megéljék a győzelem és a vereség, az élet és a halál, a megszerzett és az elveszített hatalom, az uralkodás és az alávetettség, a hősiesség és a gyávaság drámáit. A háború kihívás, amikor is a bizonyosságokat bizonytalanságok rejtik el az ész elől és a megismerésre köd borul, mely megakadályozza a parancsnokokat, hogy megtudják, valójában mi is történik.

Ironikus módon, a harc folyamatai békés időkben sem ritkán fordulnak elő. Amikor Clausewitz azt mondja, hogy a „háború a politika folytatása más eszközökkel”, akkor azt is feltételezi, hogy a béke sem más, mint a háború folytatása más eszközökkel. A verseny során kitör a destruktivitás.

A verseny pozitív funkciói

A megfelelőn szabályozott verseny fontos előnyöket teremhet. Amikor a teljesítmény mérésére nem állnak rendelkezésre objektív mérő eszközök, akkor a versenyben elért eredmény kiváló mutatója lehet a teljesítménynek. Verseny nélkül nem lehetne kiválasztani azokat, akik sikeresen teljesítenek. Nietzsche szerint a verseny az egyedüli ellenszere annak, hogy egyetlen aktor hatalma monopolizálja a helyzetet. Nietzsche úgy látja, hogy egy zseni ellen nincs más védelem, mint egy másik zseni. A német filozófus szemében a verseny az egyéni teljesítmény fokozásának semmivel nem fokozható eszköze, miáltal az egész közösség jóléte emelkedik. Mint Nietzsche írja:

"Minden tehetségnek küzdve kell kibontakoznia, így parancsolja ezt a hellén népi pedagógia: míg az újabb nevelők azonban semmitől sem riadnak meg jobban, mint attól, hogy az úgynevezett becsvágy elszabadul. Úgy félnek az önzéstől mint >magától a gonosztól< - kivéve a jezsuitákat, akik, éppúgy, mint az ókoriak, hitet tesznek mellette, és bizonyára ezért lehetnek korunk leghatásosabb nevelői. Úgy tűnik, hisznek abban, hogy az önzés, azaz csakis az egyedi lehet a legerősebb hatóerő, a >jó< vagy >rossz< jellegét pedig elsősorban azok a célok adják, amelyekre törekszik. De az ókoriak számára az agonális nevelés célja az egész, vagyis az állam jóléte volt. Minden athéninak a versengésben például annyira kellett kibontakoztatnia önmagát, amennyire ezzel Athénnak leginkább használt, és a legkevesebb kárt okozta. Nem létezett mértéktelen és mérhetetlen becsvágy, mint amilyen legtöbb esetben a modern nagyravágyás: ha versenyt futott, gerelyhajításban vagy dalnokként versenyzett, szülővárosa javára gondolt, annak dicsőségét akarta gyarapítani az ifjú, városa isteneinek szentelte a koszorúkat, amiket a verseny bírái megbecsülésül a fejére helyeztek. Gyermekkorától fogva ott égett a kívánság minden görögben, hogy saját városa boldogulásához a poliszok harcában eszköz legyen: ez lobbantotta lángra önzését, ez tartotta féken és helyes mederben. Ezért voltak az ókor emberei szabadabbak, mert céljaik közelebbiek és kézzelfoghatóbbak voltak. A modern embernek ugyanakkor mindenütt a végtelen állja útját, mint a gyors lábú Akhilleusznak az eleai Zenon hasonlatában: a végtelenség gátolja, még a teknősbékát sem éri utol." (Nietzsche, 1988. 45-46. o.)

A modern empirikus szociálpszichológia kísérleti eredményekkel bizonyítja, hogy a verseny növeli a teljesítményre való motiváció szintjét (Triplett, 1898).

A destruktív társadalmi kapcsolatok hatásai

A konfliktussá eszkalálódott verseny az egymással szemben álló, a másik rovására előnyt kereső felek kommunikációjának hatékonyságát lerontva tartóssá válik, ami ködfüggönyt von a felek köze. Hamis ígéretek, félrevezetést célzó stratégiák és nyers félretájékoztatás eredményeként a felek eljutnak egy pontra, ahonnan már nincs visszatérés. A felekben megérik a felismerés, hogy többé nem bízhatnak meg egymásban.

A destruktív társadalmi kapcsolatokban egymással szemben álló feleknek kölcsönösen nem érdekük, hogy a másikat pozitív színben lássák, s emiatt negatív képet alkotnak egymásról, aminek kiindulópontja a másik szándékainak gyanakvó megítélése. A kommunikáció maximája az „Igaza van vagy nincs, az én pártom” kijelentés lesz. A destruktív konfliktusban álló felek azon lesznek, hogy saját hatalmukat növeljék, és a másik hatalmát gyengítsék, egészen a végéig. A felek számára a másik erejének bármilyen mértékű csökkenése lesz kívánatos. A destruktív konfliktus egyik kimenete, hogy az egyik fél nyer, a másik fél pedig veszít, de az sem kizárt, hogy mindkét fél veszít.

A harc destruktivitása a feleknek abból a meggyőződésből fakad, hogy a konfliktusnak nincs más megoldása, csak az, hogy az egyik ráerőlteti a másikra akaratát, ami kényszerítés nélkül nem megy. A fenyegetés lesz a pszichológiai taktika, és az erőszak a testi, fizikai kényszer taktikája. Mihelyt a konfliktus átterjed a szimbolikus dimenzióra, nem korlátozható egy-egy adott kérdésre. Az eszkaláció megnöveli a motivációs téteket és a kompromisszum ezáltal kevésbé le kívánatos, mint a teljes, katasztrofális verség.

Az ellenségeskedés azáltal is tágítja a felek közötti távolságot, hogy beszűkíti az egymásról szerzett tudás körét. A konfliktusban álló feleknek nincs lehetőségük arra, hogy megértsék a félreértés és a téves ítéletalkotás konfliktusban játszott szerepét. Az ellenségeskedés által elszabadított rosszindulatú folyamatokat felerősítik az önmagukat beteljesítő jóslatok. Mint Morton Deutsch írja: „… az egyik féle ellenségeskedésbe kezd, mivel tévesen azt feltételezi, hogy a másik hasonlóra ártó cselekvésre készül vele szemben. A hamis feltevés igaz lesz, amint a harc potenciális résztvevője ellenséges viselkedést tanúsít, amit a másik ellenséges viselkedéssel viszonoz.” (Deutsch, 2000. p.26)

A destruktív társadalmi kapcsolatok időtartama több nemzedék életére is kiterjedhet. Az egy nemzedék tagjaival szemben elkövetett pszichológiai és fizikai erőszak bosszút válthat ki, melyet a következő nemzedékek teljesítenek ki. Nincs lelkiismeret furdalás azokban az emberekben, akik úgy érzik, hogy az elődeik ellen elkövetett erőszak miatt joguk van az utódok ellen elkövetett bosszúra. Böszörményi-Nagy Iván, Amerikába emigrált magyar pszichológus megfigyelése szerint, amikor az embereket fanatikus hitük, előítéleteik hajt harcra, akkor azért harcolnak, mert azt hiszik, igaz ügyet szolgálnak. Miközben kárt okoznak, rombolnak, pusztítanak, gyilkolnak, nőket megerőszakolnak, a múltban elkövetett igazságtalanságok megtorlóiként látják magukat.

Krízis

A krízis a destruktív társadalmi kapcsolatok zéró pontja, amikor is az események teljesen ellenőrizhetetlenné válnak: bármi, bárkivel, bármikor előfordulhat az adott helyen, adott időben. A krízis bizonytalanságot teremt, melyben a rend fenntartása lehetetlenné válik. A további károk megelőzése érdekében azonnali döntéseket kell hozni. A krízis okait azonban kognitív köd fedi, ami lehetetlenné teszi a racionális, megfelelő információkra alapozott, időben meghozott döntéseket. A krízis mindig elkerülhetetlen, ha a régi rend már nem tartható fenn és az új rend még nem alakult ki. A krízis bekövetkezése az embereket rendszerint meglepetésként éri, mivel nem tudják, hogy a rend és a káosz között kölcsönös kapcsolat van. Anaximadrosz alapvetően fontos állítása szerint az emberi lét közeget az Απειρον (apeiron), ami határtalan, végtelen és meghatározhatatlan, éppen úgy, mint a krízis. A krízist a káosz elmélet segítségével határozhatjuk meg. modified, (Kiel, Euel, 1997).

Következésképpen, a krízis az Απειρον üzenete. ami az embereket változtatásra készteti, hiszen káoszban nem tudnak élni. A természet erői gyakran hoznak létre kaotikus állapotokat. Ilyenek a vulkánikus kitörések, hurrikánok, cunamik, földrengések.

A társadalmi krízisek sokfélék lehetnek, attól függően, hogy a társadalmi rend melyik aspektusát érintik. A legsúlyosabb krízisek egyszerre érintik a gazdaságot, a társadalmi rendet. a kultúrát és az társadalom lélektani állapotát. A forradalmak, a polgárháborúk, a háborús vereségek, a népirtások a krízisbe torkolló destruktív társadalmai viszonyok legszélsőségesebb megnyilvánulásai.

A kríziseket nem lehet pontosan előre látni, de ha kitörtek, kezelni lehet őket. Minden társadalmi krízis esetében a fő feladat a destruktív társadalmi kapcsolatok irányának megfordítása pozitív irányba. A beavatkozás első lépése a kármentés, ami a destruktív társadalmi kapcsolatok által okozott veszteségek megállítását jelenti. A kríziskezelés további lépesiről más fejezetekben lesz szó.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.