Vissza az előzőleg látogatott oldalra (nem elérhető funkció)Vissza a tananyag kezdőlapjára (P)Ugrás a tananyag előző oldalára (E)Ugrás a tananyag következő oldalára (V)Fogalom megjelenítés (nem elérhető funkció)Fogalmak listája (nem elérhető funkció)Oldal nyomtatása (nem elérhető funkció)Oldaltérkép megtekintése (D)Keresés az oldalon (nem elérhető funkció)Súgó megtekintése (S)

Kríziskommunikáció / A kapcsolatok játékelméleti modellje

Tanulási útmutató

Összefoglalás

A játékelmélet szociálpszichológiai megközelítése

A cselekvők akarata

Az emberi kapcsolatok, mint korábban láttuk, értékeikből és érdekeikből fakadó motívumok hatására cselekvő személyek között kialakuló konfliktusok és kompromisszumok eredményeként létrejövő folyamatokba ágyazódnak. Manuel Castells helyesen írja, hogy „az élet lényege a változás, legyen az fejlődés vagy forradalom műve.” (Castells, 2009. 299.o.) A változások az egymással kölcsönös kapcsolatban álló cselekvők akaratából származnak. Az a mód, ahogyan a cselekvők éreznek és gondolkoznak, meghatározza cselekvésük módját is. (Persze nem feledhetjük Hegel intését, aki az ész cseléről beszélve azt mondja, hogy sokszor sokan akarnak valamit, s végül az lesz, amit senki sem akar.)

Alan Turing 1950-ben írt egy cikket. A cikk címe a következő volt: „Számítógépes működés és emberi intelligencia”. A cikkben Turing a következő kérdést tette fel: „Tudnak-e a gépek gondolkozni?” A kérdésre a választ mind a mai napig nem adták meg. Ha a „gondolkodást” a cselekvésre való akarattal kapcsolatos folyamatnak tartjuk, akkor Alan Turing provokatív kérdésére nem adhatunk igenlő választ. Csak az egymással kölcsönös kapcsolatban állva emberi lények képesek gondolkozni és érezni.

Neumann János és Oskar Morgenstern szerint a cselekvés akarata által vezérelt emberi cselekvők interakciója játék (Neumann, Morgenstern, 1944) Az emberi cselekvők interakcióját játéknak tekintve az együttműködés és a versengés magyarázó modelljéhez jutunk el.

Képgaléria Neumann Jánosról

Flash lejátszó letöltése

A játékelmélet alapjait Neumann János fektette le 1928-ban
A képgaléria lapozása az oldalt megjelenő nyilakkal lehetséges.

A fogoly dilemma

Az együttműködés és a versengés magyarázó modelljét adó játék neve a „Fogoly dilemmája”. A játék narratívája szerint a rendőrség letartóztat két személyt, akit azzal gyanúsítanak, hogy együtt követtek el egy rablást. A rendőrségnek azonban nincs elegendő bizonyítéka ahhoz, hogy elítéltesse őket. Annyi bizonyítékuk azonban van, hogy egy kisebb súlyú bűncselekményért mindkét fogvatartottat két év börtönre ítéltessék. A vizsgálóbíró külön-külön a következő ajánlatot teszi a fogvatartottaknak, akiket az ajánlat dilemma elé állítja, melyben dönteniük kell:

„Ha bevallja, hogy társával együtt elkövette a rablást, és egyidejűleg társa nem vall, akkor ön szabadul, s társa 10 évet kap. Ha ön bevallja a rablást és társa is bevallja, akkor mindketten 5-5 évet kapnak. Ha ön nem vallja be a rablást, s társa sem vallja be, akkor mindketten 2-2 évet kapnak a lopásért.”

Fontos észrevennünk, hogy a következmények attól függnek, hogy a gyanúsítottak együtt akarnak-e működni vagy inkább versenyezni akarnak egymással. Ha mindkettő bevallja a rablást, akkor mindketten 5-5 év börtönbüntetést kapnak. Ha egyikük sem vallja be a rablást, akkor 2-2 évet kapnak a kisebb súlyú bűncselekményért, amire a rendőrségnek volt bizonyítéka. Ha az Egyik Fogoly vall, s a Másik Fogoly nem vall, s megfordítva, akkor aki vallott, szabadul, míg aki nem vallott, 10 év börtönbüntetést kap.

A dilemma tehát az, hogy vallani vagy nem vallani. A szociálpszichológia nyelvére átfogalmazva a dilemma az, hogy versenyezni vagy együttműködni. Szó sem róla, a verseny csábító, de kockázatos alternatíva. A verseny győztese azonnal szabadul, a vesztes pedig 10 évre börtönbe kerül. Mivel mindkét gyanúsított szabad akar lenni, a kölcsönös vereség valószínűsége magas. A dilemma leginkább életképes megoldása az, hogy egyik fogoly sem vall. Ez az együttműködő megoldás mindkét fél számára 2-2 év börtönbüntetést jelentene. A vallomás megtagadása azonban kockázatos, mert ha a másik vall, azaz nem működik együtt, akkor 10 év börtönbüntetést kap az, aki vallott. A játék jutalmazza az együttműködést és bünteti a versengést.

Az emberek közötti interakció játékelméleti modellje alapján lehetséges kimenetelek csak akkor tűnnek relevánsnak, ha feltételezzük, hogy a felek közti verseny élet-halál harc jellegű. Macchiavellizmusa miatt tábornokok, politikusok, kíméletlen konkurencia harchoz szokott üzletemberek, bűnözők viselkedésének modellezésére a játékelmélet kiválóan megfelel. A feltételezés azonban nem állja meg helyét. A játékelméleti modell valósággal láthatóvá teszi azt a logikát, mely bármilyen társadalmi kapcsolat résztvevőinek akaratát irányítja. Nincs társadalmi cselekvő, aki megkímélhetné magát attól a kérdéstől, hogy megbízhat-e a másikban vagy sem. A Fogoly Dilemma Játék a bizalomról és a bizalmatlanságról szól

Thomas Hobbes Leviathan c. művében nézett szembe a másik személybe vetett bizalom dilemmájával. Elég, ha csak gondolunk a lehetőségre, hogy a másik versenybe akar szállni velünk szemben. A másik lehetséges bizalom hiánya okán érzett félelem által gerjesztett versengési beállítódás azonnal uralkodó lehet mindkét félben. Mindegyik megelőző csapást akar mérni a másikra. E gyilkos versengő logika eredményeként a felek képtelenek lesznek arra, hogy megértsék az együttműködés előnyeit és inkább a Hobbes által emlegetett háborút tartják fenn, melyet mindenki vív mindenki ellen.

Kollektív cselekvők

A játékelmélet arról szól, hogy az individuális cselekvők együttműködnek-e egymással, vagy inkább versenyeznek. A háborúk, társadalmi nyugtalanságok és válságok kialakulásához vezető konfliktusok jellemzően csoportok között jönnek létre. Az a kérdés, hogy az egyéni cselekvők érzéseire és gondolkodására alapozott játékelméleti modell alkalmazható-e kollektív cselekvőkre? A Tajfel és munkatársai által végzett „minimális csoport” kísérletek azt bizonyították, hogy az egyének azonosulása saját csoportjukkal, mely párhuzamosan a másik csoporttól való elkülönülést is jelentette, elegendő ok volt arra, hogy a kísérleti személyek ugyanúgy szembesüljenek a versengés vagy az együttműködés dilemmájával, mint ahogyan a kétszemélyes Fogoly Dilemmája Játék résztvevői szembesültek azzal, hogy mi lesz, ha a másik nem működik együtt velük. (Tajfel, Billig, Bundy, and Flament, 1971, Doise, et al. 1972).) A minimális csoport paradigma szerint végzett kísérletek azt bizonyították, hogy a kollektív identitása személyes identitás részévé válik. A magas szintű kollektív azonosulás eredményeképpen szoros kapcsolat alakult ki a csoport várható haszna és az egyén saját jóléte között. A társadalmi identitás, következésképpen, kulcsfontosságúvá vált abban, hogy az egyén a saját csoportja preferenciája mellett döntött a másik csoport kárára. A minimális csoport paradigmája szerint végzett kísérletekben rendszerint három változó vizsgálatára kerül sor. Miután a kísérleti személyek csoport-hovatartozás szerint kettéosztották a kísérleti úton létrehozott világot a saját csoport és a másik csoport szerint, a kísérlet feltételei szerint pénzt osztanak szét a saját csoport és a másik csoport tagjai között. A kísérleti személynek három választási lehetősége van: tisztességes (50 %-50 %) elosztás, a két csoport maximális együttes haszna, és a saját csoport javára történő részrehajlás, ami azt jelenti, hogy a saját csoport többet kap, mint a másik csoport, még ha ezáltal a haszon alatta is marad annak, amit a maximális együttes haszon jelentene. A maximális együttes haszon esetében azonban a másik csoporttag relatíve többet kap, mint a saját csoport tagja. Az eredmények azt mutatták, hogy a saját csoport javára történő részrehajlás alternatívája erősebb vonzást gyakorolt a csoporttagokra, mint a másik két alternatíva. Az „én” beolvadása a „mi”-be azt eredményezte, hogy a kísérletileg létrehozott csoportok tagjai együttesen kollektív cselekvőként viselkedtek, akik a versenyt választották az együttműködés helyett. A „mi-csoport” tagjai egyetértettek azzal, hogy „nem tudunk másként javítani helyzetünkön és nem tudjuk saját jólétünket fokozni, csak akkor, ha a másik csoportnak kevesebb jut, mint nekünk.” (Brewer, 2001. in Ashnore, Jussim, Wilder, p.24). Amikor a csoportközi különbségeknek források elosztásában jut szerep, akkor a játékelméleti logika ugyanúgy a kollektív cselekvők akaratának irányítójává válik, mint ahogyan a fogoly dilemmájával szembesülő egyéni cselekvők akaratának irányítása esetében is láttuk.

A játékelmélet és a szociálpszichológia

A játékelmélet kétségtelenül jelentős értékkel járult hozzá a szociálpszichológia fejlődéséhez azáltal, hogy a konfliktusban álló felek racionalitását hangsúlyozta. A játszmák, melyeket az emberek egymással játszanak, azt mutatják, hogy az emberek sorsa az együttélés. A kísérleti személyek viselkedése a Fogoly Dilemma Játékban azt mutatja, hogy az együttműködés és a versengés motívumai mind a zéróösszegű, mind nem zéróösszegű játszmákban egymásba szövődnek. A zéróösszegű játszmákban a nyereség nem növelhető, míg a nem zéróösszegű játszmákban a nyereségnek nincs felső határa. Az együttműködésre és a versengésre indító érdekek egymásba szövődése a konfliktus során azt bizonyítja, hogy az emberek egymásközti konfliktusai (személyközi és csoportközi konfliktusai egyaránt) az együttműködésre és a versengésre egyaránt ható motívumok keverékeként tekinthetők. Ez azt jelenti, hogy a két, egymással ellentétes motívumtípus aktuális együttese határozza meg, hogy a konfliktus destruktív vagy konfliktus irányt vesz-e.

A kép (nagyobb változata) külön ablakban is megtekinthető.Neumann János, többek közt a modern játékelmélet alapjainak kidolgozójaneumann_full.jpgNeumann János, többek közt a modern játékelmélet alapjainak kidolgozója

A konfliktusok akkor válnak rosszindulatúvá, amikor elérik azt a pontot, ahonnan a felek mindegyike csak veszteséggel számolhat. A kölcsönös veszteség az emberi életet, Hobbes szellemében szólva magányos, szegény, szörnyű, kegyetlen és rövid történetté teszi. Annak érdekében, hogy ez ne következzen be, a konfliktusok résztvevőinek kölcsönösen kielégítő egyezségekre kell jutniuk, melyek közös hasznukat maximalizálják. A játékelmélet alapján kialakított nyereség-mátrixok alapján végzett kísérleti kutatás azt mutatja, hogy a konfliktusokban, ha csökevényesen is, de van együttműködési potenciál.

A játékelmélet kapcsán szerzett ismeretek rávilágítanak a konfliktusban álló felek megegyezésére ható feltételekre. Az együttműködés akarása annak a képességnek a függvénye, hogy a felek el tudjanak képzelni egy olyan pozitív egyezséget, mely mindkét fél szerint „igazságos”. Amíg ez be nem következik, a háború parazsa a békében is ott ég.

Az emberek, szerencsére, megtaníthatók arra, hogy kapcsolataikat kezeljék. Az üzleti vállalkozások, az állami intézmények, az önkormányzatok és iskolák, a nemzetközi szervezetek, melyeknek államok a tagjai mind olyan cselekvési terek, ahol konzultánsok bőven kaphatnak lehetőséget arra, hogy a vezetőkkel és a képviselőkkel dolgozzanak annak érdekében, hogy a „mi-csoport” és az „ők-csoport szerinti kategorizációból származó feszültségekkel bánni tudjanak.

A konfliktus megoldással foglalkozó szakirodalom legnagyobb része inkább a magyarázatokkal, semmint a beavatkozásokkal foglalkozik. A feladat a konfliktusok megelőzése, vagy ha ez nem lehetséges, a konfliktusok megoldása. A játékelmélet által feltárt racionalitások megértése hozzá segít ahhoz, hogy a kezelhetetlennek tűnő, stabilan fennálló konfliktusokat empirikus ismeretanyag jöjjön létre, melynek birtokában megkísérelhetjük ezeknek a konfliktusoknak a megoldását.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Új Széchenyi terv
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszirozásával valósul meg.

A Társadalominformatika: moduláris tananyagok, interdiszciplináris tartalom- és tudásmenedzsment rendszerek fejlesztése az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, az ELTE TÁMOP 4.1.2.A/1-11/1-2011-0056 projekt keretében valósult meg.
A tananyag elkészítéséhez az ELTESCORM keretrendszert használtuk.